Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Ugry Bálint: Zwischen Lust und Frust. Die Kunst in den Niederlanden und am Hof Philipps II. von Spanien (1527-1598) - Élvezet és frusztráció között. Művészet a 16. századi Németalföldön és II. Fülöp udvarában. Hrsg. von Caecilie Weissert, Sabine Poeschel, Nils Büttner. Böhlau Verl., Köln-Weimar-Wien, 2013. 275 o. V/1315
szinti termeinek hűvös boltívei alatti félhomályban csak egy meglehetősen szűk és kiváltságos kör tagjai emelhették tekintetüket. A nemzeti karakterisztikum keresése egy állam közép- és kora újkori művészeti produkciójában a 19. századi történetírás hagyatéka, mely törekvéseket az újabb kori tudomány sikeresen számolt fel. Ez a célja Bettina Marten szövegének is, aki hat pontban mutatja meg, hogy a II. Fülöp-kori spanyol (udvari) művészet arculatát milyen hagyományok és hatások alakították. 1492- ben elesett Granada, a muszlimok utolsó nyugat-európai védőbástyája; Aragóniái Ferdinánd 1512-ben Navarra elfoglalásával bevégezte a korábbi önálló királyságoknak keresztény uralma alatt való egyesítését. Ezt a királyságot vette át 1516-ban unokája, (Habsburg) Károly, aki udvarába azzal az észak-európai kulturális mintával érkezett, ami egyben saját és utódai ízlésére is döntő hatással volt. A szerző megjegyzi, hogy a helyi késő gótikus hagyomány mellett már Izabella és Ferdinánd korában is erős volt udvari környezetben a németalföldi művészeti nyelv jelenléte. A 15. század végi és 16. század eleji harmadik erős stílustradíciót a mór és az itáliai reneszánsz formakincsét elegyítő ún. platereszk (estilo plateresco) jelentette. II. Fülöp preferenciáit ugyancsak meghatározták dédszülei és apja korábbi németalföldi és itáliai megrendelései. Az Ibériai-félszigeten született udvari festők stílusára is a reneszánsz itáliai és északi mesterei gyakorolták a legnagyobb hatást. A Valenciából Fülöp udvarába érkező Alonso Sánchez Coello (1531/32- 1588) mestere az 1552 és 1560 között többször is a madridi udvarban tartózkodó németalföldi Anthonis Mór volt. Az Escorial vallásos témájú megrendelésein dolgozó Juan Fernandez de Navarrete („El Mudo”, 1526-1579) az 1550-es években utazást tett Itáliában, udvari pályáját pedig Rogier van der Weyden és Tiziano képeinek restaurálásával kezdte. A főleg magánmegrendeléseken dolgozó Luis de Morales (1509/10-1586) vásznainak váltakozóan szikárabb és fátyolos felületei egyaránt árulkodnak a lombard reneszánsz (elsősorban Leonardo) és az északi Quentin Massys körének hatásáról. A kötet két utolsó tanulmánya a fülöpi korszak ikonikus épületkomplexumával, az Escoriallal (1563-1584) foglalkozik. Az Universität Leipzig művészettörténet tanszékének professzora, Michael Scholz-Hänsel a tudománytörténeti áttekintés mellett a „kolostorpalotát” vallástörténeti kontextusba helyezve számol le azokkal a korábbi, főleg művészettörténészek által képviselt elképzelésekkel, amelyek az Escorial Gesamtkunstwerk-jét a „protestáns eretnekség” ellen vívott ellenreformációs küzdelmek szimbolikus központjaként interpretálták. Bár a 19. század végén Carl Justi bonni előadásaiban már erősen vitatta a Fülöpről az utókor — és főként a korai német protestáns történet- és művészettörténet-írás — által kialakított, és olyannyira hangsúlyozott despota képet, a művészettörténeti szakmában követőkre csak akkor talált, amikor a történettudományokban is a korábbiakhoz képest másképp kezdtek gondolkodni a 16. századi Spanyol Királyságról. Tény, hogy a Yuste kolostorát és a madridi Alcázart egyaránt mintájának tekintő Escorialt 1563-ban, a tridenti zsinat utolsó évében kezdte építtetni az uralkodó, s az épület tekinthető a spanyol katolikus reform központjának. A katolikus vallás számára azonban az Ibériai-félszigeten nem a protestantizmus jelentette a legnagyobb ellenfelet, amit az Escorial Galéria de Batallas-ának festett jelenetei is bizonyítanak. Szimbolikus jelentőségű a komplexum építőanyaga, a gránit, amely az új uralkodói központot az Alhambra homokkövével, és gipszstukkóival szemben, annak ellenpólusaként definiálta. Juan de Toledo és Juan de Herrera épülete dísztelenségével (estilo desornamentado) már-már tüntet az iszlám művészet hatása alatt álló, s a félszigeten uralkodó platereszk stílus ellen. Scholz-Hänsel javaslata az is, hogy az Itáliában képzett építészek munkájára ne mint a késő reneszánsz heroikus-klasszikus csúcspontjára, és mégis periférikus jelenségére tekintsen a kutatás. Az Escorial a michelangeleszk építészeti nyelvet követve is sokkal inkább protobarokk emlék, amelynek stíluselemei teljesen megfeleltethetőek a következő évszázadot uraló, s egy korszakot jellemző korstílusnak. Ezenkívül nem tartozik a periféria művészeti produktumai közé sem: az Escorial egyszerre a fülöpi államkatolicizmus monumentuma, és a Trident utáni katolikus reform manifesztuma. A szerző célja az tehát, hogy a többek között Ernst Gombrich és Horst W Janson nagy művészettörténeti összefoglalóiból is kimaradt Escorialt a kutatás a barokk művészet meghatározó emlékeinek sorába emelje, a kánon részévé tegye. Der Escorial - eine vollendete Architektur címet viseli Ulrich Schulze tanulmánya, amely az épületegyüttest Fülöp birodalmának ideológiai központjaként a római Szent Péter székesegyház és Salamon jeruzsálemi templomának analógiájaként írja le. Az Escorial a spanyol világbirodalom számára ugyanazt jelentette, mint a kereszténység számára a 16-17. században teljesen újjáépített Konstantin-kori bazilika, vagy a zsidóság számára egykor a jeruzsálemi Templom, „ami” a fejekben élő absztrakt fogalomként napjainkra sem veszített szimbolikus-ideologikus jelentőséTÖRTÉNETI IRODALOM 1319
