Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Pázmány Péter esztergomi érseki kinevezése (A Habsburg-, a pápai udvar és Magyarország az 1610-es évek derekán) V/1081
1082 TUSOR PÉTER megalapítása lett, utódintézményei máig működnek. 1637-ben bekövetkezett halála után programját, szellemiségét hűséges helynöke, Lósy Imre (1637-1642), majd az általa a római Collegium Germanicum et Hungaricumban neveltetett Lippay György (1642-1666) és Szelepchény György (1666-1684) folytatták.4 A 16. század végén még 90%-ban protestáns országban az 1670-es évektől a hegemónia már vitathatatlanul a katolikusoké lett.5 Jelen tanulmányban arra keresem a választ, hogy a 17. század, „Pázmány évszázada” a magyar történelemben egyáltalán miért és hogyan lehetett Pázmányé? Az ilyesfajta kérdés feltétele, amely egy történelmi szereplő történelmi helyzetbejutását szándékozik feltárni, már önmagában: helytől és időtől, származástól és érdeklődéstől függetlenül izgalmas a történész, illetve a történelem iránt érdeklődők számára. Az olvasóhoz a kérdés megválaszolása során pedig dióhéjban óhatatlanul közelebb kerülnek a kora újkori katolikus felekezetszerveződés magyarországi sajátosságai, feltételei is. Elöljáróban azonban, mintegy kötelező gyakorlatként, nem kerülhető meg annak rövid áttekintése, hogy a historiográfia eddig mint gondolt a jezsuita Pázmány érseki kinevezéséről.6 II. Az eddigi kutatás, amennyiben reflektált a kérdésre, arról szólt, hogy Pázmányt elődje, Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek (1607-1615) jelölte ki utódául.7 Ennek azonban semmi nyoma nincsen a forrásokban. Sőt a bíboros előd a jezsuita rendből történő kilépési folyamat kezdetétől, 1615 tavaszától végig a háttérbe húzódott, egyetlenegyszer sem exponálta magát gyóntatója, bizalmas tanácsadója mellett.8 Elképzelhető, hogy kerülni kívánta a konfliktust azzal a Jézus Társasággal, amelynek számára éppen kollégiumot alapított 4 Vö. életrajzi vázlataimat róluk: Lósy I. Imre (1637-1642). Lippay IV György (1642-1666). Szelepchény V György (1666-1685), Esztergomi érsekek (1001-2003) (szerk. Beke Margit), Budapest, 2003, 291-296. 296-303. 303-310. 5 Újabban: Mihalik Béla Vilmos, A Szepesi Kamara szerepe az 1670-1674 között felső-magyarországi rekatolizációban, Fons 17 (2010) 3, 255-320. 6 A legfontosabb alapművek: Samuel Timon, Purpura Pannonica sive vitae et res gestae S.R.E. cardinabum qui aut in ditionibus Sacrae Coronae Hungaricae nati, cum regibus sanguine coniuncti aut episcopatibus Hungaricis potiti fuerunt, Claudiopoli 1746, 239 (a mű első kiadása Nagyszombat 1715); Georgius Pray, Specimen hierarchiáé Hungáriáé I—II, Posonii-Cassoviae 1776-1779, I, 184; Franki (Fraknói) Vilmos, Pázmány Péter és kora I—III, Pest, 1868-1872; Fraknói Vilmos, Pázmány Péter 1570-1637 (Magyar Történeti Életrajzok), Budapest, 1886; és legújabban további irodalommal: Lukács László-Szabó Ferenc, Autour de la nomination de Péter Pázmány au siége primatial d’Esztergom (1614-1616). Pázmány est-il resté jésuite aprés sa nomination?, Archívum Historicum Societatis Iesu 54 (1985) 77-148; Lukács László, Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek?, Pázmány Péter emlékezete. Halálának 350. évfordulójára (szerk. Lukács László-Szabó Ferenc), Róma 1987, 197-267. 7 Fraknói, Pázmány... és kora, I, 179-180 és Pázmány Péter, 71-73-75; Sík, Pázmány, 72; Sörös Pongrácz, Forgách Ferencz a bíboros, Századok 34 (1901) 577-608. 691-723. 774-818, 818; Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel I—III, Budapest, 1901-1903, III, 287. 8 Iacobus Ferdinandus Miller szerint Forgách tanácsolta Pázmánynak a Társaság elhagyását. A hivatkozás nélküli állításra semmi bizonyíték nincsen. Epistolae, quae haberi poterant... Petri Pámány... I, Budáé 1822, p. 11 (jegyzetben).
