Századok – 2013

KÖZLEMÉNYEK - Dévavári Zoltán: Szembesülés, alkalmazkodás és térkeresés. A Magyar Párt Megalapítása a Délvidéken (1921-1922) I/83

104 DÉVAVÁRI ZOLTÁN opciós jog szabályozta, amellyel 1922. január 26-tól lehetett élni. Az „aktivizmus", vagyis a politikai szerveződés és a „passzivizmus", a kulturális megerősödés mikéntjének a kérdése, komoly feszítőerőt jelentett a kisebbségi léttel, annak minden kihívásával először szembesülni kényszerülő értelmiségnél. A vita, amely 1922 első felében elemi erővel tört utat magának, alapjaiban a délvidéki magyar politikai elit döntésképtelenségét mutatta és nem az októbrista emigráns értelmiségiek által generált vélemény és irányzat volt. A jogfosztottság időszakában a Délvidéken — a betiltás egy rövid időszakát leszámítva — a napilapok tudtak olyan, a széles tömegekhez elérő fórumot biztosítani, ahol a szervezkedés szükségessége és a hogyan tovább kérdése eljuthatott az egymástól nemcsak fizikai, hanem ideológiai távolságokban lévőkhöz is. A szellemi erőfeszítés, a viták, a gondolkodás, legnagyobb, tettekre serkentő fóruma a szabadkai Bácsmegyei Napló lett; az itt megjelent vezércikkek, publikációk és tudósítások a meddő szónoklatok helyett értelmes, kézzelfogható cselekvésre kívánták mozgósítani a magyarság minden rétegét. A formálódó Magyar Párt első programját Jászi Oszkár gondolatai alapján végül Dettre János és Grábel László vázolta fel a Bácsmegyei Napló hasábjain. A magyarság politikai megszervezésének alapjait tehát nem a hagyományos, 1918 előtti elit tagjai, az Extra hungariam non est vita szellemében élők és politizálok és az anyaország támogatását is maguk mögött tudók, hanem az általuk éppen lenézett, sőt megvetett polgári radikális múlttal, liberális, zsidó és októbrista gyökerekkel rendelkezők rakták le. A sok vitával, fájdalmas kiútkereséssel járó időszakban a Dettre-Grábel páros mindent összevetve időt- és értékálló művet tett le az asztalra. A Magyar Párt programja, stratégiája az akkori lehetőségek és realitások mentén igyekezett tömöríteni a magyarságot, egy zászló alá hívni a félmilliós közösség tagjait, kísérletet téve a különböző társadalmi rétegek, osztályok között meglévő hagyományos ellentétek, feszítőerők feloldására. Komoly erőfeszítést igényelt azoknak a kérdéseknek a megválaszolása, melyek kívül estek a békeszerződésekben biztosított törvényes kötelezettségeknek és a magyar nyelv védelmezésének a körén. A Magyar Párt programja bár sok tekintetben a múltból merítette követeléseit és célkitűzéseit, kényszerpályája következtében nélkülözte a közép- és hosszútávú építkezés koncepcióját, kizárólag azonnali lépéseket sürgetett és követelt, stratégiáját tekintve alapvetően mégis egy újszerű, előremutató dokumentumnak számított. Az adott társadalmi, politikai légkörben nagy lelki vívódáí ok és konfliktusok árán (mindez megterhelve a hogyan tovább kérdésében véglegesen polarizált magyar értelmiséggel), sikerült átlépni az 1918 előtti — már rég elvesztett — gondolatvilágot, s megfogalmazni egy gyökeresen új, elemeit tekintve a kisebbségi politizálás alapjait összefoglaló érdekérvényesítési irányvonalat. A szerb politikai körök a magyarság szervezkedését a vizsgált korszakban mindvégig gyanakvással szemlélték, s a legtöbb esetben a megfélemlítés mellett adminisztratív intézkedésekkel is igyekeztek gátolni. A kisebbségek politikai betagolódását illetően a belgrádi politikai elit alapvetően a Jászi Oszkár által is