Századok – 2013
TANULMÁNYOK - B. Kis Attila: Egy ismeretlen "angol" diplomata a nagyszombati tárgyalásokon IV/855
860 B. KIS ATTILA ban, amikor mind inkább gyarapodott a forradalmat ellenzők vagy „megbánok” szigetországi tábora. Az európai háború folytatásának érdeke azonban — amelyhez akkor még a toryk is megnyerhetőek voltak — félresöpörte a dilemmát, és a minden bizonnyal a kormány álláspontját képviselő Defoe úgy oldja fel a fenti paradoxont, hogy a magyarok a mértéktelenség bűnébe estek, és valódi céljuk nem a szabadságuk kivívása, hanem — akárcsak Franciaországnak, korábban pedig a Portának — a Habsburg-birodalom teljes megsemmisítése. A kérdés még élesebben vetődött fel Hollandiában, ahol a rohamosan jelentkező gazdasági hanyatlás miatt a háborút ellenzőknek jelentős és nagy befolyással bíró tábora volt. Franck egyik fontos kapcsolatára, Willem Buys-ra (1661-1749) például Henry L. Snyder szerint „a háború előrehaladtával növekvő gyanakvással tekintettek az angol miniszterek, mert őt azonosították az egyesült tartományokbeli franciabarát vagy békepárttal”.9 A magyar kérdés előkerülésének kontextusa Németalföldön gyaníthatóan már 1693-ban is a minél előbbi békét követelő hangok felerősödése volt, és hasonló politikai környezet késztethette Heinsiusékat 1704 őszétől arra, hogy a szövetséges egyeztetések egyik fő vitatémájává avassák a magyar elégedetlenek ügyét. A selmeci tárgyalások kudarcáért Hollandia a bécsi udvart okolta, és 1704 decemberében Bruyninx utasítást kapott a Staten Generaaltól, gyakoroljon nyomást a császárra, hogy az ismételten kezdjen béketárgyalásokat a magyarokkal, és kínáljon kedvező feltételeket a Királyságnak és a felkelés vezetőinek.10 Stepney azonban nem várt hasonló lépést az angol kormány részéről, mint barátjának, Shrewsbury hercegnek írja 1705. január 24-én: „a hollandok fényes küldöttséget szeretnének ideküldeni, hogy rákényszerítsék a császárt a megállapodásra, és javasolták, hogy a Királynőnek is hasonlóan kellene eljárni. Én viszont tartok attól, hogy vezetőink Angliában nem teszik meg ezt a lépést, amit őszintén úgy gondolom, hogy megtehetnének.”11 Marlborough azonban a várakozások ellenére a holland javaslat mellé állt, jóllehet — mint 1705. január 9-én a bécsi miniszter Wratislau grófnak írt leveléből kiderül — a rendkívüli követség szerepét másképp képzelte el, mint a Staten Generaal urai. E levélben a főparancsnok beszámol arról, hogy tapasztalata szerint Hollandiában sokan vannak, akik úgy tartják, hogy a császári miniszterek nem szeretnének őszintén kiegyezni a magyarokkal. Ezért maga is úgy gondolta, hogy helyes lenne mind Anglia, mind Hollandia részéről egy-egy nagy tekintélyű követet küldeni az elégedetlenekhez, hogy azok tudomására hozzák, hogy ha „nem akarnak észhez térni”, a királynő és a holland rendek „kénytelenek lesznek velük szembe más eszközökhöz nyúlni, és a közös ügy felforgatóinak és ellenségeinek tekinteni őket”.12 9 The Marlborough-Godolphin Correspondence. Szerk. Henry L. Snyder. 1975. 160. 3. jegyzet. Adam Franck és Willem Buys kapcsolatáról 1. 96. jegyzet. 10 Archívum Rákóczianum. Második osztály. Diplomatia. Angol diplomatiai iratok II. Rákóczi Ferenc korára. 1-ffl. (a továbbiakban: Archívum Rákóczianum). Szerk. Simonyi Ernő 1872-1877. 1. k. 594. A továbbiakban az ebből a forrásközlő kiadványból idézett, idegen nyelvű forrásrészleteket csak a magam készítette magyar fordításban közlöm. 11 Archívum Rákóczianum II/II 5. 12 Archívum Rákóczianum II/I 621-22.
