Századok – 2013
TANULMÁNYOK - B. Kis Attila: Egy ismeretlen "angol" diplomata a nagyszombati tárgyalásokon IV/855
EGY „ANGOL” DIPLOMATA A NAGYSZOMBATI TÁRGYALÁSOKON 859 történő megoldását, és már ekkor megértéssel számolt be arról, hogy az uralkodójuk iránt minden bizalmukat elvesztett magyarok külső garanciát szeretnének a jövőbeni rendezéshez. Lényegesnek látta a császári adminisztráció visszaéléseinek megszüntetését, a magyar törvények és az alkotmány tiszteletben tartását, és hogy a protestánsoknak megadják azokat a kiváltságokat és immunitásokat, amelyeket korábban élveztek. Stepney reménykedett abban, hogy a felek hamarosan fegyverszünetet tudnak kötni, hiszen Rákóczi feltételei „elég ésszerűnek látszanak, és egyáltalán nem különböznek azoktól, amelyeket néhány hónappal ezelőtt Ocsászári Felsége saját jószántából kegyeskedett az elégedetleneknek felajánlani”.6 Az angol követet ezen a téren néhány nap múlva komoly csalódás érte Selmecen. A császári követséget vezető báró Seilern ugyanis a fegyverszünetre vonatkozóan teljesen más területi feltételekkel érkezett a tárgyalásokra, mint amelyekben a szembenálló felek előzetesen megállapodtak. A selmeci tárgyalások kudarcáról legrészletesebben 1704. november 3-i levelében számolt be Stepney Harley-nak. Az angol és a holland követnek itt adódott először alkalma személyesen tárgyalni Rákóczival, akinek nem volt nehéz hatásos érvekkel előállni azon angol politikai generáció képviselője előtt, amely szintén csak a forradalom révén tudott általánosan elfogadott és stabil állami berendezkedést létrehozni. Befejezésül elmondták, hogy milyen végtelenül le vannak kötelezve a rendek Őfelségének a Királynőnek és a Hollandi Rendeknek, amiért méltóztattak figyelmük egy részét errefelé fordítani, talán azzal a közvetlen szándékkal, hogy kisegítsék a császárt (barátjukat és szövetségesüket) e belviszályból, amely kerékkötője saját háborújuknak, de remélik, hogy e személyes érdekek szempontjain túl vezetőiket a jótékonyság és e baj sújtotta ország iránti részvét nagylelkű indítékai is vezették, kiváltképp mivel különböző időpontokban, de mindkét nemzet kénytelen volt erőszakos és dicsőséges módon kivívni természetes jogait és szabadságát, és így bizonyára jóindulatot táplálnak ama nép iránt, mely most hasonló megpróbáltatásokkal küzd, abban a reményben, hogy eljut ugyanaddig a célig; és hogy mi nemcsak mediációnkkal, hanem garanciáinkkal is elősegíthetnénk és biztosíthatnánk a magyaroknak és utódaiknak a szabadságnak ama felbecsülhetetlen áldásait, melyeket magunk élvezünk.7 Az 1688-as angol politikai generáció előtt álló dilemma érzékletes bemutatására Daniel Defoe a Weekly Review hasábjain 1704. szeptember 5-én a reductio ad absurdum eszközével él: „Küldhetünk-e egy hadsereget a császár védelmére, és egyet a leverésére?”8 A „magyar ügynek” ugyanis komoly belpolitikai tétje volt mind Angliában, mind Németalföldön. Az angoloknál (amellett, hogy a Habsburg Birodalomnak nyújtott kölcsönök fedezetét az elégedetlenek kezén lévő erdélyi és magyarországi bányák jövedelme adta volna), az 1688-as dicsőséges forradalom közelsége, illetve a forradalom vívmányainak ingatagsága okozott gondot. A magyar üggyel szembeni fellépés ugyanis az angliai forradalom ideológiai talapzatát is erodálta volna, éppen egy olyan kényes időszak-6 Rákóczi tükör. Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról. I—II. Szerk. Köpeczi Béla - R. Várkonyi Ágnes. Bp. 1973. 1. k. 26. 7 Uo. 43. 8 Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerk. Benda Kálmán. Bp. 1980. 82.