Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Stark Tamás: A hosszú út az "idegen" zsidók galíciai deportálásához VI/1461
A HOSSZÚ ÚT AZ „IDEGEN” ZSIDÓK GALÍCIAI DEPORTÁLÁSÁHOZ 1485 szándékozó külföldieknek 1903-tól kezdve — az 1903. évi V törvénycikk értelmében — lakhatási bizonylatot kellett kérniük az illetékes hatóságtól. A lakhatási bizonylatok alapján készült a bevándorlási statisztika. Azok, akik ilyen engedélyt nem kértek, nem szerepeltek a bevándorlási statisztikában. A bevándorlók számának meghatározása azonban nem csak az illegális letelepedés miatt problematikus. A hatóságok által kiadott lakhatási engedélyek rendszerint csak egy évre szóltak, így ezeket folyamatosan meg kellett újítani. A megújításért folyamodók tehát megjelentek minden év bevándorlási statisztikáiban, annak ellenére, hogy már hosszabb ideje itt tartózkodtak. Az 1903. évi V törvénycikk végrehajtása tárgyában a belügyminiszter 1925- ben új rendeletet adott ki, amellyel arra kötelezte az összes, Magyarországon lakó külföldit, hogy záros határidőn belül rendezzék, illetve újítsák meg lakhatási engedélyeiket. A rendelet következtében 1925-ben, illetve az azt követő években hirtelen megnőtt a lakhatási engedélyt kért és kapott „külföldiek” száma. A statisztikai adatok ezért azt a látszatot keltették, mintha jelentősen növekedett volna a bevándorlás ezekben az években. A már említett Kovács Alajos statisztikus a Magyar Statisztikai Szemle 1930. évi 10. számában megjelent tanulmányában közzétette a fővárosban 1921 és 1929 között lakhatási bizonylatot kapó külföldiekre vonatkozó adatokat. Kovács Alajos az adatok alapján a „lengyel zsidók” beözönlésével kapcsolatos nyilatkozatokat a következőképpen értékelte: „Tekintettel arra, hogy a lakhatási bizonylatot kapott egyénekről a vallás felekezeti adatok és a származási adatok is közölve vannak, sokaknak feltűnik az, hogy a lakhatási bizonylatot kapottak között igen sok az izraelita vallású, és a Lengyelországból származó s ezeknek nagy száma azt a látszatot kelthette, mintha ezek a senki részéről sem kívánatos elemek a háború óta is nagyobb tömegekben telepednének le a megcsonkított Magyarországon. Újságokban és folyóiratokban is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, sőt interpellációk is hangzottak el, s bár ez utóbbiakra megnyugtató válaszokat adtak, mégis még újabban is találkozunk olyan cikkekkel (Magyar Kultúra, 1930/19. szám, Marcell Ágoston: A honosítások hajdan és most), amelyekből kitűnik, hogy írójuk nincs tisztában azzal, hogy a bevándorlásra vonatkozólag megjelent statisztikai számok mit jelentenek. (...) Kétségtelen, hogy a lakhatási bizonylatot kapott idegenek között aránylag sok a zsidó vallású, és olyan, aki Lengyelországból érkezett, ismételjük azonban, hogy ezeknek túlnyomó nagy többsége nem új bevándorló, hanem még 1920 előtt, illetőleg a háború alatt és előtt vándorolt be, s csupán a lakhatási engedély kötelező kiváltása és meghosszabbítása miatt szerepel olyan feltűnő nagy számban az adatok között. (...) Az 1920 óta beköltözöttek számát (...) alig tehetjük többre 1000-nél, s ezek között is az izraeliták és a Lengyelországból bevándoroltak csak elenyésző csekély számmal lehetnek.”60 A bevándorlással és a külföldiek ellenőrzésével kapcsolatos ügyek egységes kezelése érdekében 1930-ban megalakult a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (a továbbiakban KEOKH). Az új szervezet közvetlenül a belügyminiszter felügyelete alá tartozott. A feltörekvő nemzetiszocialista Német60 Kovács Alajos: A bevándorlás kérdéséhez. Magyar Statisztikai Szemle, 1930/10. 891-892; lásd még Buzássy Károly: Idegen elemek Budapest népességében. Statisztikai Közlemények, 65. kötet, 4. szám.
