Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Stark Tamás: A hosszú út az "idegen" zsidók galíciai deportálásához VI/1461
A HOSSZÚ ÚT AZ „IDEGEN” ZSIDÓK GALÍCIAI DEPORTÁLÁSÁHOZ 1469 hány seftelő semmirekellő, kik nem respektálva az országot, mely nekik egy időre asylumot adott...” A Galíciából és Bukovinából érkezett zsidók magyarországi tartózkodása két okból is ideiglenes jellegű volt. Egyrészt a magyar-osztrák-német csapatok 1915-ben majdnem teljesen visszafoglalták az előző évben elvesztett területeket, és az odavalósi zsidók repatriálása lehetővé vált. Másrészt a menekültek osztrák állampolgárok voltak, tehát ellátásukról az osztrák hatóságoknak kellett gondoskodniuk. A Monarchia Ausztriához tartozó keleti területeiről érkező menekültek nagyobb része a 19. század végére multikulturálissá váló császárvárosban keresett ideiglenes menedéket. Az antiszemita városvezetés ellenére a számban gyorsan növekvő helyi zsidóság túlnyomó többsége lojális volt a Monarchiához. A galíciai menekültek fogadtatása azonban itt hűvösebb volt, mint Budapesten. Az osztrák fővárost már 1914. december 10-én lezárták a menekültek előtt. Richard Weiskirchner polgármester pedig 1915 elejétől kezdve sürgette a mintegy 75 ezer galíciai jövevény repatriálását.15 A magyar kormány 1915 áprilisában döntött az osztrák állampolgárságú — nem csak zsidó — menekültek elküldéséről. A kormányt jórészt anyagi megfontolás vezette, ugyanis az osztrák államkincstár nem folyósított pénzt a menekültek ellátására, a magyar pénzügyi vezetés pedig nem akart többet költeni az idegenekre. Sok pénzt költött a galíciaiakra a magyar zsidóság is. A menekülteknek április 15. és 18. között kellett jelentkezniük a kijelölt magyar hatóságoknál, és osztrák területre való átszállításukat április 25-ig kellett befejezni. Budapestről különvonatok vitték őket Morvaországba, ahol falvakban kaptak elhelyezést. A galíciai menekült zsidók ügye azonban ezzel az akcióval távolról sem oldódott meg. Az Alkotmány című lap április 23-án felháborodva írt arról, hogy „néhány ezer galíciai mint ’ál gyári munkás’ igyekszik a külvárosi tömeglakásokban eltűnni...” Valóban, nem mindenki távozott Magyarországról. Az osztrák belügyi kormányzat kérvényezte a magyar kormánynál, hogy azok a menekültek, akik itt munkához jutottak, maradhassanak a háború végéig. Legálisan Magyarországon maradhatott a menekülteknek további két csoportja. Ide tartoztak a mások anyagi támogatására nem szoruló vagyonosak, valamint a rabbik és tanítók, akiket az állami segély folyósításának leállítása után a pesti hitközség tartott el. A Galíciától nyugatra eső osztrák tartományokban gyakran nem szívesen fogadták a menekülteket, akik közül sokan inkább Budapesten maradtak, „...a távozás nehezükre esik. Nem azért, mintha itt a hatóságok valami nagyon marasztalnák őket, hanem azért, mert Ausztriába kerülve még az együtt útrakelt családokat is szerte szórják a falvakban, ahol a helyzetük anyagilag jobb ugyan, mint Budapesten, de a megszokott vallásos és társaséletet nem élhetik, mert a cseh falvak, ahová őket internálják - teljesen zsidómentesek. Ez a helyzet sok, Budapestre vetődött galíciai szegény családot késztetett arra, hogy bár az esedékes állami segélyt csak azon címen akarják nekik kiadni, hogy ha 15 A menekültek számáról lásd: Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 152.
