Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Csikány Tamás - Eötvös Péter - Németh Balázs: A szabadságharc kézi lőfegyverei (1848-1849) (Ism.: Kemény Krisztián) V/1339

pontjait, módszereit, a felhasznált alapanyagokat és a távolságokat. Három fegyvert sikerült kipróbálnia: az 1842 M sima csövű gyutacsos gyalogsági puskát, az 1849 M huzagolt csövű kamrás puskát és az 1844 M sima csövű gyutacsos lovassági pisztolyt. A 19. század korabeli szabályzatoknak megfelelő lövészeten sikerült igazolni az akkori eredményeket: a sima csövű gyalogsági puskából kilőtt lövedék kb. 600 méterig alkalmas emberélet kioltására (kérdéses, hogy vajon mégis miért terjedt el a mai szakirodalomban, hogy 250-260 méter után az ólomlövedék elveszti átütő erejét), illetve a huzagolt csövű kamrás puskából 112 méterre is jó eredménnyel lehet célzott lövést leadni.

A kötetet a régi mértékegységek átváltását tartalmazó táblázat, összefoglaló bibliográfia, a szerzők életrajza, valamint a képek forrásjegyzéke zárja. (A vonatkozó lábjegyzetek az egyes fejezetek után találhatók.)

A könyvben, mint munkában előfordulnak nyomdahibák, elírások és sajnos tárgyi tévedések is. A „császári és királyi” megnevezést inkább 1867 után szokás használni; itt helyesebb a „császári-királyi” (14. o.). 1835-ben még nem létezett „6. császári vadászezred”; valójában a cs. kir. 6. tábori vadászzászlóaljról van szó (15-16. o.). Báró Vincenz Augustin 1835-ben (16. o.) és 1838-ban (18. o.) sem lehetett már táborszernagy, hiszen az általa 1841-ben megjelentetett fegyverleíró füzetben is még csak altábornagynak címezte magát (23. o.). A „HKR” rövidítés feloldására inkább az „Udvari Haditanács” és nem az „Udvari Katonai Tanács” kifejezés használatos (22. o.). A vérteseknek századonként 16 sima és nem huzagolt csövű karabélyuk volt, még a dragonyosoknál századonként 8 fő huzagolt csövű, míg a többi lovas sima csövű karabéllyal volt felszerelve (40. o.). Carl von Clausewitzre való hivatkozásnál elmaradt a vonatkozó mű címe (44. o.). A szerző (Németh Balázs) által a szövegben sugalltakkal ellentétben Széchenyi István sosem volt az első felelős magyar kormány hadügyminisztere (45-46. o.), és az itt szereplő „tíz zászlóaljnyi nemzetőrség” valójában az első tíz honvédzászlóaljat jelenti (46. o.). Sztankó Soma nem „igazi kalandor” volt (46. o.), hanem főhadnagyi rangban gróf Batthyány Lajos miniszterelnök nemzetőrségi titkára, aki ilyetén minőségében hivatalos úton ment nyugatra fegyvert vásárolni. (Angliában és Belgiumban összesen 24355 darab lőkupakos fegyvert és 3812000 lőkupakot vásárolt, amit a kormány teljesen ki is fizetett. Az utolsó kettő elkobzott szállítmány kivételével (kb. 6530 puska és 800000 lőkupak) a többi szállítmány megérkezett Magyarországra.) Sztankó nem vásárolt 9000 kovás puskát Bécsből (46. o.); ezek valószínűleg Georg Marziani ezredes, a magyar hadügyminisztérium felfegyverzési osztálya vezetője által kötött szerződés keretében kerültek az országba. Ivánka Imre nem a 2. honvédzászlóalj hadnagya volt (46. o.), hanem századosa, és Sztankó kiküldetése után a miniszterelnök új nemzetőrségi titkára, majd őrnagyi rangban az önkéntes mozgó nemzetőrség váci táborának parancsnoka. Sztankó elkerülte azt a szomorú sorsot, amit a szerző szánt neki: a leírtakkal ellentétben 1848 végén nem fogták el a galíciai határon és nem tűnt el az ismeretlenség homályában (47. o.), hanem a lőkupakgyártó gépekkel egyetemben megérkezett Pestre, majd Láhner György munkatársaként részt vett az üzem beindításában Pesten, majd Nagyváradon. 1849. január végén őrnaggyá léptették elő és a 49. honvédzászlóalj parancsnokaként harcolt a szabadságharcban. „Csányi László” helyesen „Csány László” (47. o.) és nem „a külföldi beszerzések koordinálásával megbízott kormánybiztos” (ilyen beosztás nem létezett), hanem a feldunai hadsereg kormánybiztosa volt a jelzett időszakban, és e minőségében (mint minden határszéli kormánybiztos) foglalkozott fegyverbeszerzéssel is. A 16. lábjegyzetnél (49. o.) a hivatkozott munka szerzője nem „Borús András”, hanem „Borús József” (116. o.). „Koronás Kossuth-címer” nem létezett (51. o.), a jelzett időszakban pedig Ulrich Ágoston már százados, és nem főhadnagy volt (53. o.). „Görgey Artúr” helyesen „Görgei Artúr” (58. o.). A Cornides-féle szepesi vadászcsapat aligha lehetett „9. vadászzászlóalj’ néven a reguláris hadsereg része (85. o.), mivel hivatalosan a reguláris honvédvadászokat ezredekbe, ezen belül kétszázados osztályokba szervezték és így is számozták, míg az önkéntes vadászokból alakuló csapatok/zászlóaljak nem számot, hanem parancsnokuk vagy illetőségűk nevét viselték. A „lópótlékozó osztály” (94. o.) helyesen inkább „pótlovazási osztály”. Kérdéses, hogy három vagy négyféle méretű kadétpuska volt-e (96. o.)? 1849 elején a cs. kir. hadsereg mind létszámban (a nemzetiségi felkelők nélkül is), mind pedig felszerelésben és fegyverzetben fölényben volt a honvédsereggel szemben, és ez szabadságharc végéig így is maradt, ellentétben a szerző állításaival (98. o.); a döntő fölény azonban valóban a cári orosz hadsereg beavatkozásával alakult ki. „Paszkievics” helyesen „Paszkevics” (98. o.); a krími háború pedig 1853-1856 és nem 1855-1856 között tartott (99. o.). Az orosz vadászezredek a korban ugyanolyan sima csövű gyalogsági puskával harcoltak, mint a többi gyalogezred, nem huzagolt fegyverekkel (105. o.). (Viszont gyalogezredek minden zászlóaljában 26 fő, valamint a had-TÖRTÉNETI IRODALOM 1341