Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ammerer, Gerhard: Das Ende für Schwert und Galgen? Legislativer Prozess und öffentlicher Diskurs zur Reduzierung der Todesstrafe im Ordentlichen Verfahren unter Joseph II. (1781-1787) (Ism.: Szántay Antal) V/1335

sődleges. Ammerer joggal veti fel a kérdést, és ez indokolja a könyv címében a kérdőjelet is, hogy II. József büntető törvénykönyve valóban végett vetett-e a halálbüntetésnek, amikor a helyettesítő büntetésnemek ténylegesen az elítéltek kikerülhetetlen fizikai és társadalmi megsemmisüléséhez vezettek. A császár magyarországi útja után, 1783. május 27-én adott utasítást arra, hogy elítélteket Magyarországon hajóvontatásra kell alkalmazni (383-392.). Az ötlet nem II. Józseftől származott, ezt büntetésnemet korábban Sonnenfels és Martini is javasolta. A Hajózási Hivatal (Schiffamt) ugyan kételkedett abban, hogy az elítéltek képesek lesznek szakszerű munkavégzésre, és azt javasolta, hogy inkább az erdélyi sóbányákba küldjék őket, melyet a Magyar-Erdélyi Udvari Kancellária és több államtanácsos is támogatott. II. József azonban ebben a kérdésben is hajthatatlan maradt, és elrendelte, hogy Zimony, Szeged, Bród és Sziszek valamint Gradisca mellett ötven-ötven elítéltnek biztonságos, földalatti szálláshelyet alakítsanak ki. A hajóvontatóknak természetesen láncra verve, télen-nyáron a szabadban kellett dolgozniuk és aludniuk is, olyan körülmények között, melyek rövid időn belül a biztos halált jelentették. Korabeli statisztikák szerint 1784 és 1786 között a hajóvontatásra ítéltek több mint fele meghalt (510 fő közül 261). A Magyarországra szállítással azonban csökkent a büntetés elrettentő hatása, hiszen nem ott bűnhődtek, ahol korábban bűnöztek. Ezt a hatást pótlandó, a kormányzat rendeletben hozta nyilvánosságra, milyen büntetéseket, szenvedéseket kell a hajóvontatásra ítélteknek elviselniük. Érdekes párhuzamként hozzáfűzném: egy nappal e dekrétum kelte után, 1787. május 13-án futott ki az “Első Flotta” Portsmouth kikötőjéből, hogy 696 fegyencet, nőket és férfiakat, valamint az őket kísérő tengerészeket, katonákat és családtagjaikat telepesként Ausztráliába szállítsa. A halálbüntetést helyettesítő kemény börtönbüntetés (392-396.) során az elítéltet nyakán, kezein és lábain nehéz láncokkal a falhoz és a padlóhoz rögzítve ablaktalan helyiségben tartották, fekhelye egyszerű deszka, étele és itala csak kenyér és víz volt, és senkivel, még közvetlen hozzátartozóival sem beszélhetett. A szökését is megakadályozandó alkalmazták a megbélyegzést is, enyhébb esetben a bal vállon, illetve háton, súlyosabb esetben (30 évnél hosszabb börtön esetén) az arcon. Az olajjal és festékkel bekent izzó vasbélyeget mélyen a húsba égették, majd a sebet puskaporral behintették. Aki ilyen jelet viselt magán, természetesen a társadalom kivetettje lett, a társadalomba való visszatérése teljes mértékben ellehetetlenült, ha egyáltalán túlélte a börtönbüntetést.

A józsefi büntetőtörvénykönyv a halálbüntetést rendes eljárásban törölte el, rögtönítélő bíróság azonban kiszabhatott halálos ítéletet (396-401.). Ilyen eljárásra a kerületi elöljárónak (Kreishauptmann), Magyarországon és Erdélyben a kerületi biztosnak volt joga abban az esetben, ha felkelést vagy zavargást fegyverrel kellett szétoszlatni. A felmentő vagy halálos ítéletet 24 órán belül kellett meghozni. Ha ez nem volt lehetséges, az ügyet rendes büntetőeljárásban kellett tárgyalni. Rögtönítélő bíróság alkalmazására került például sor 1787 júliusában a magyar-erdélyi határ mentén garázdálkodó rablóbandák felszámolása érdekében. Ammerer kiemeli, hogy II. József felfogása a rögtönítélő bíróságról alapvetően megváltozott: 1781-ben még a rögtönítélő bíráskodás alkalmazásának korlátozásáról rendelkezett, azonban az 1788-ban hatályba lépett büntetőügyi eljárásrend (KGO 239. §) kiterjesztette a rögtönítélő bíráskodás alkalmazhatóságát elrettentésként rablás, gyilkosság és gyújtogatás esetére is ott, ahol az ilyen bűncselekmények nagyon megszaporodtak, és ezért a területet válságövezetnek nyilvánították. Ezzel természetesen tágabbra nyílt a kiskapu a halálbüntetés alkalmazhatósága előtt.

II. József egyeduralkodása köztudottan a közvélemény megelevenedésének időszaka. Ammerer külön figyelmet szentel a büntetőjog reformját, a büntetésvégrehajtást és különösen a halálbüntetés kérdését pro és kontra taglaló tudós és népszerű munkáknak, brosúráknak, pamfleteknek és újságcikkeknek (181-229. és 361-372.). Egy új irodalmi műfaj is születik ebben a korban, mégpedig a bűnözők élettörténetét, sorsát ábrázoló történetek. A józsefi büntetőtörvénykönyv és még inkább a büntetés végrehajtás gyakorlata bőséggel kínált lehetőségeket a császár bírálatára, például Franz Xaver Huber parodisztikus regényeit, Schlendrian úr Tropos város főbírájának történeteit kifejezetten a büntetőügy kérdéseire hegyezte ki. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy II. József kormányzata is értett a közvélemény alakításához, és rendelt politikáját támogató vagy népszerűsítő munkákat.

Ammerer könyvének zárófejezetében áttekinti a büntetőügy alakulását II. József halála után (403-427). II. Lipót a Toszkánában megkezdett munkát folytatva a büntetőjog átvizsgálásába és módosításába kezdett (az illetékes bizottság élén Martini állt), és felszámolta a II. József-kori büntetőügy legembertelenebb módszereit: megszűntette a hajóvontatást, a megbélyegzést, a nyilvános korbácsolást és a leláncolást, emberségesebbé tette a börtönbüntetést, például elrendelte, hogy a rabok mindennap meleg ételt is kapjanak és szalmazsákon alhassanak. Lipót korai ha-1338 TÖRTÉNETI IRODALOM