Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - B. Szabó János - Sudár Balázs: "Independens fejedelem az Portán kívül" II. Rákóczi György oszmán kapcsolatai. Esettanulmány az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom viszonyának történetéhez (2. rész) IV/931
996 B. SZABÓ JÁNOS - SUDÁR BALÁZS Mire 1659 februárjában végleg véget ért a nagy anatóliai dzseláli lázadás, Rákóczi már megbékélt Barcsayval, s szerződésüket márciusban az erdélyi országgyűlés is jóváhagyta.155 Összegzés A magyar történetírás számára II. Rákóczi György erdélyi fejedelem uralkodásának „vizsgálata” sokáig szinte azonos volt az 1657. évi lengyelországi hadjárat kutatásával. Elszigetelt, kirívó eseményként tekintetek rá, amelynek kudarcában kitüntetett szerep jutott az oszmán kapcsolatoknak. A kortársak véleménye nyomán időről időre súlyos ítéletek fogalmazódtak meg arról, hogy Erdély diplomatái Konstantinápolyban nem álltak a helyzet magaslatán — sőt Rákóczit egyenesen félretájékoztatták —, a fejedelem pedig nem volt olyan előrelátó, mint édesapja. A későbbiekben gyakran az ifjabb Rákóczi Györgyöt kárhoztatták azért is, mert nem látta be idejekorán, hogy Köprülü Mehmed hatalomra kerülése mekkora változást hozott a Porta életében. Az pedig sokak számára már végkép „őrültséggel határos” magatartásnak tűnt, hogy 1658-ban ismét a kis Erdély élére állt, ezzel kihívta maga ellen a sorsot, és rászabadította országára egy világbirodalom haderejét. II. Rákóczi Györgyöt nyilvánvalóan nem pusztán a „közjó akarása” vezérelte, amikor belevágott a lengyelországi kalandba, vagy amikor később minden követ megmozgatott, hogy megtartsa családja számára az erdélyi trónt. Világos dinasztikus politikát folytatott, amely azonban aligha nélkülözte a racionalitást. Márpedig, ha úgy tekintünk az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom kapcsolatára, mint két „modern” — ugyan eltérő erejű, de alapvetően egyenrangú — „szuverén” ország viszonyára, akkor valóban, már pusztán az erőviszonyok különbségéből adódóan is, Erdélynek reménytelen lett volna szembeszállni a Porta akaratával. Barcsay Ákos fejedelem egyik híve így foglalta ezt össze anyjának: „mert akárkinek is, az ki valakivel felteszen, játszani kell; hogy mi pedig az török birodalomnak csak tizedrészével is feltehessünk, bizony úgy látom, utolsó veszedelmünkre fordulna”.156 Tanulmányunkban egy új nézőpontot javasoltunk a téma vizsgálatához. Bár erre eddig nem sok figyelem irányult, a forrásokból mégis az az egyértelmű kép rajzolódik ki, hogy Erdély már szinte a kezdetektől igen bonyolult kapcsolatban állt az Oszmán Birodalommal: akár akarta, akár nem, az oszmán „világ” részévé vált. S ez nem csupán valamiféle, a birodalmi ideológiában testet öltő fikció volt: Erdély vezetőinek a 16. század közepétől már ennek tudatában, bizonyos értelemben a birodalmon „belűről” (is), kellett politizálnia. (Ahogyan azt egyébként a Magyar Királyság irányába is oly gyakran tették.157) Máskép-155 Kemény János ismét azt tanácsolta neki a fogságból, hogy „1. ha 100 [azaz a Porta] nem lehet reménysége 2. ha másokkal való nagy ligában nincsen 3 elégséges segítségben nincsen csalhatatlanul bizodalma, tanácslanám az jó móddal való békességet”. Kemény János levele II. Rákóczi Györgyhöz, 1659. febr. 6. TT 1882. 531-532.; EOE XII. 11-20.; Rákóczinak az anyjához december 12-én írt levele szerint a Barcsayval való megegyezésnek alighanem komoly anyagi okai is lehettek: 1. az előző jegyzetben. 156 Király János levele anyjához, 1659. EEKH II. 544. 157 Természetesen a Magyar Királyság potentátjai is ezt tették a Habsburg Monarchia különféle érdekcsoportjaihoz kapcsolódva, ámde ennek a magyar történelemre gyakorolt hatásai még csak kis mértékben keltették fel a hazai kutatók érdeklődését.
