Századok – 2012
KRÓNIKA - Beszámoló a „Debrecen 650 éves" című konferenciáról. Debrecen, 2011. május 26-27. (Szabó Tibor) II/503
504 KRÓNIKA helyett Kraszna) ispánjaként királyi bírói jogkört is betöltött. Gyűléseinek és ítélethozatalainak helyszíne akkor is a birtokai központját képező Debrecen volt, amikor erdélyi vajdai és nádori méltóságot viselt, ami nagyban hozzájárult a város fejlődéséhez. Az ispáni és az állandónak tekinthető megbízott királyi bíró tisztségek együttes szerepeltetése az oligarchák idejéből származott, amelynek bizonyos elemeit az uralkodó is átvette. A Dózsa által folytatott gyakorlat voltaképpen átmenetet képzett az oligarcha nádor és a később megszilárduló nádori tisztség között. Orosz István professor emeritus Debrecen mezővárosi címéig ívelő útjáról szóló előadása elején definiálta a szabad királyi város és a mezőváros közötti különbségeket, majd számba vette az 1361 és 1693 között bejárt út legfontosabb állomásait (az előbbi két dátum mellett kiemelkedik például Zsigmond 1405., illetve Mátyás 1477. évi oklevele), kronológiai sorrendben felsorolva a város birtokosait Brankovics Györgytől kezdve a Hunyadi, a Szapolyai, majd a Török családokon át az erdélyi fejedelmekig. A város által kiharcolt legfontosabb privilégiumokra (egyösszegű adó, kegyúri jog gyakoriága, királyi kisebb haszonvételekkel való rendelkezés joga, be- és kiköltözés szabályzása, árak és bérek limitatiója) számos példát hozva sikerült érzékletesen szemléltetni a városlakók mindennapi életének apró mozzanatait. Az előadásból kiderült: hogyan szabályozta a város az élelmiszerek és használati cikkek árait, a munkások bérét, hogyan alakult a határhasználat rendje, miként alakultak ki a szőlőskertek a korábbi szérűskertekből. A 17. század közepétől fogva a földesurak már eredményesen követelték vissza a városba beköltöző jobbágyaikat, éppen ezért privilégiumaik elvesztésétől való félelmük sarkallta a debrecenieket arra, hogy a század végén szabad királyi státuszért folyamodjanak a királyhoz. Szende Katalin, a CEU egyetemi docense három szempont alapján vette górcső alá a 13. században kiadott kiváltságleveleket. Első megállapítása az volt, hogy a kiváltságlevelek voltaképpen a városokhoz hasonlóan minden kiváltságolt csoport — nemesség, egyháziak, hospesek — esetében a korábbi hagyományokat, a szokásjogot rögzítették írásos formában, vagyis a kiváltságlevél a kormányzat egy bevett eszközeként funkcionált. A magyarországi városokat térképre vetve kimutatható három olyan periférián fekvő terület — Hegyalja a Bodrogközzel, Erdély és Szlavónia —, ahol megfigyelhető egy tudatos telepítő és városfejlesztő törekvés, illetve az, hogy a centrum nem élvezett kiemelt helyzetet a kiváltságolás folyamatában. Harmadik szempontként a mintavétel példája említhető meg, melynek kapcsán az előadó megállapította, hogy például a lengyel és a cseh gyakorlattal ellentétben a magyar városok kiváltságolása során nem volt szükség a külföldi — például a magdeburgi —joggyakorlat átvételére, hiszen a 12. századra Magyarországon már kialakult a kiváltságolás folyamata és intézménye. Bárány Attila a Debreceni Egyetem egyetemi docense a korabeli birtokviszonyok ismeretében vizsgálta Debreceni Dózsa kapcsolatát az Ákos és a Borsa nemzetségekkel. A birtokviszonyok elemzése alapján valószínűsíthető, hogy Dózsa a Kánok és az Abák hatalmaskodásaival szemben hathatós védelmet keresve vált a vele egyébként rokoni kapcsolatban álló Borsák familiárisává. Zsoldos Attila előadásához hasonlóan ezúttal is kiderült, hogy Dózsa Anjou-pártisága nem volt
