Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Szőlőtermelés és borkereskedelem (Ism.: Csorna Zsigmond és Muskovics Andrea Anna) III/749
751 TÖRTÉNETI IRODALOM összegű pápai tizedet fizettek, ami a telepített falvak, hospesek jómódját tükrözték. A kilenc vizsgált szőlőtermelő falu közül azok fizettek több tizedet, amelyek később a 15. században elérték a mezővárosi szintet. Tózsa-Rigó Attila tanulmányában a 16. századi Pozsony szőlőbirtoklását mutatta be. Az első írásos adat 1246-ból származik. A gabona árzuhanása a szőlőtermesztést és a borok árának kedvező mértékét jelentették. A késő középkori megindult szőlőművelés a 16. század második felében érte el tetőpontját, majd a 17. század első felétől a szőlőtermesztésre szánt területek fokozatos visszaszorulása mutatkozott. A szőlők, a korabeli polgári befektetési stratégia gyakori elemei voltak Dévénytől Récséig félkörívben a várost körülvéve. Itt monokultúra szintjén termesztették a szőlőt. A kézművesek és a kereskedők vagyonában is kiemelt szerepet kaptak a szőlőskertek. A nők aránya nagy volt a társadalmi rétegek között, a politikai elit pedig több szőlővel rendelkezett. A dolgozat alaposan és részletesen ismertette a korabeli szőlőhegyek topográfiai azonosítását és meghatározását. Mindezek alapján is jól kimutatható és kiolvasható az elit és a középrétegbeliek különböző, de karakteres elhatárolhatósága a szőlődűlők koncentrálásában. A tanulmány a szőlők értékének bemutatásával zárul, hangsúlyozva, hogy a jövőben az ingatlanfluktuáció vizsgálatával is ki kell egészíteni a vizsgálódást, amit példásan N. Kiss István Biharban már a 16-17. századi dézsmajegyzékek alapján elvégzett. Vinkler Bálint a krakkói vámnaplók 1597-es bejegyzéseit faggatta a Tokaj-hegyaljai borokról. A 14. századtól egyre nagyobb tételben szállítottak ki tokaji borokat Lengyelországba. Az egykori szerémi borút részeként kialakuló borszállítást a török előretörése, a dél-magyarországi területek pusztulása, a 16. század elején felértékelte a hegyaljai szőlőket és bortermelést. A krakkói városi vámnaplók kiváló minőségben maradtak fenn, kutathatók 1589-től 1767-ig. A szállítmány, a fuvar, a vám kirovása, az adósság formái, az 1597-ben rögzített magyar borfajták (34,16% hegyaljai, 18,88% soproni, 6,52% szentgyörgyi, 2,02% erdélyi) mutatják más országok borai mellett a magyar bor túlsúlyát Lengyelországban. A legtöbb tokajit Varsóba és Gdanskba szállították, Krakkóba pedig főleg Kassáról, Bártfáról, Patakról, Ólubloról, Eperjesről került tokaji bor 1597-ben. A felső-magyarországi borkereskedő útvonal részletes ismertetését kapja az olvasó a nagyon értékes tanulmányból. A 16-17. század fordulójának kolozsvári szőlősgazdáit, vincelléreit és szőlőműveseit mutatja be Jeney-Tóth Annamária tanulmányában. A birtoklásnak több formája létezett, mindenekelőtt a magántulajdon, a saját művelés. Azonban nem mindig a tulajdonos vagy családtagjai művelték a szőlőt, hanem részes művelésbe vagy bérletbe is kiadták azt. A polgárok tulajdona mellett városi intézményeknek, iparos testületeknek is voltak szőlei. A szőlők nagy része a Komáiban, l A-e a Nádasterén feküdt, a Szamos folyását követő domboldalakon, a többi elszórtan. A város részletesen szabályozta a szőlőművelést, a szőlőmunkáltatás szokásait. Bő és részletes leírást, elemzést talál az érdeklődő a korabeli munkáltatási szokásokról, a technológiáról, a szüretről és a dézsmálásról a tanulmányban. Mindezen munkák a jó és értékes bor érdekében elvégzett munkákat jelentette, ezért a kocsmatartás, a kimérés körüli jogi tisztázások, az idegen bor behozatalának tilalma fontos volt a város életében, mindennapjaiban. A bormérés alkalmával rendkívül körültekintő jogi-szakmai-minőségi feltételeknek kellett megfelelni, hiszen a 470 holdon elterülő szőlőkből a város adóalanyainak 46%-a részesült. Kónya Péter a tokaji bor 17. századi jelentőségét mutatja be a felső-magyarországi szabad királyi városok (Eperjes, Bártfa, Kisszeben) gazdaságában. A tokaji borok forgalmazásában, távolsági borkereskedelmében a Pentapolis (vagyis a felső-magyarországi szabad királyi városok szervezete) városai közül Eperjes vezető szerepet játszott, de Bártfa és a legkisebb városka, Kisszeben is intenzíven részt vett a borkereskedelemben. Eperjes azonban az 1760-as évek vége után gyorsan elvesztette vezető pozícióját, tállyai, tolcsvai, mádi, mezőzombori szőlőbirtokait is elveszítette. Pedig a tokaji boroknak köszönhette a város a kimagasló jólétét, a tőkefelhalmozását, a reneszánsz épületeket. Azonban a legtöbb város a 17. század 80-as és 90-es éveiben — mivel képtelen volt az állam és a hadsereg kötelességeinek teljesítésére — kénytelen volt elzálogosítani a hegyaljai szőlőit. A lengyelországi borkereskedelemből kimaradva a városok helyett az arisztokrácia került vezető pozícióba. Ók pedig a zsidó kereskedők olcsó szolgálatait vették igénybe, aminek eredménye az lett, hogy a tokaji borok lengyelországi fő közvetítői lettek. A Wesselényi összeesküvés utáni kamarai szőlőelkobzásokról, az 1670-1701 közötti szőlőbirtokok történetét írta meg Ulrich Attila. A magyar gazdaságtörténetben is fontos fordulónak számított, amikor 1670-ben a magyar királyi államigazgatás a kamarai perek lezártával rávetette magát a hűtlenségi perekben elítéltek birtokaira. Ennek során összeírták a hegyaljai birtokokat. A
