Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szőlőtermelés és borkereskedelem (Ism.: Csorna Zsigmond és Muskovics Andrea Anna) III/749

752 TÖRTÉNETI IRODALOM tömeges okkupációk az egyik legjelentősebb birtokossá tették a Szepességi Kamarát, amely a szőlők mellett jelentős uradalmakat is szerzett (Balog, Murány, Szepes, Késmárk stb). Az összeesküvés után készült összeírások több esetben tartalmazták a szőlőkkel elvett gazdaságok felszereltségét. Azonban összességében, hosszabb távon az elkobzott birtokok sem enyhítették a királyi udvar és a Szepesi Kamara jövedelempótló elvárását. Az üresen álló szőlőbirtokok további és felesleges feladattal terhelték a kamarát. Viszonylag hosszú tanulmány foglalkozik a nyughatatlanak tartott város, Sárospatak és a földesúri jogok (szőlők, erdők, rétek) érvényesítéséről Orosz István tollából. Trautsohn Lipót olcsónjutott Sárospatak és az uradalom tulajdonába. A feszültség abból adódott a város és földesura között, hogy nem a közösség, hanem az egyének taxáltak, szerződtek a földesúrral. Nem volt mindegy, hogy milyen telket vállalt fel a jobbágy, robotra kötelezett vagy pénzjáradékot flzetőt-é? De a 18. század közepére, az 1740-es, 1750-es évekre a földtulajdon fontosabbá vált az emberek feletti uralomnál. A földesúr újraértékelte kapcsolatát a várossal, ami új falvak telepítését és a szőlődézsma kérdését jelentette többek közt, amiben megmutatkozott az alapvető nézetkülönbség. Ugyanis a sárospatakiak szüreti robotra kötelezésük ellen tiltakoztak, mikor a legtöbb helyen már Magyarországon napszámosokkal műveltették meg a szőlőket. 1721-től, majd 1755-től 1772-ig folyt a per, majd 1774-ben a megyei törvényszék megerősítette a város reményét, de 1776-ig a Trautsohn család fiágának kihalásáig az urbáriumot nem léptették életbe. A 18. századi Érmeilék szőlőművelését és szőlőbirtoklását mutatta be a szerkesztőtárs Papp Klára. A középkori alapokon a 16-18. század között virágzott, teljesedett ki a borvidék. A szerző érzékletesen mutatja be a szőlőtermelés adottságait, az értékesítési lehetőségeket, a boreladásból származó hasznot. Érdekesség, hogy esetenként nem a termelő, hanem a boreladás szempontjából kedvező helyzetben lévő település élvezte a legnagyobb jövedelmet - (Piskolt, Nagyléta). Érmellék három meghatározó jelentőségű mezővárosa közül a diószegi borért adták a legtöbbet, majd Székelyhídon és Margitán ennél valamivel kevesebbet. Mindhárom település megerősödésében meghatározó szerepet játszott a szőlőtermelés és a borból származó bevétel. A 18. századtól a birtokok újjászervezésével nőttek a majorsági szőlőterületek, mert az urasági borkimérés biztos jövedelmet jelentett. A szőlőművelés társadalmi hatásánál kiemeli a szerző, hogy a majorsági növekedő termelés miatt a röghözkötött jobbágyrétegek nagy számával lehet találkozni. Az érmelléki települések épp a szőlőművelés lehetőségei miatt vonzó célpontjai lettek a betelepülőknek. De az extraneus birtokosok nagy száma is ezt jelezte. A mezővárosok társadalmában a jobbágyi népességtől kiváltságai vagy átmeneti mentességei alapján három réteg alakult ki: a jobbágyföldet használó armalisták, a curialista nemesség és a szabadosoké. Az előző cikk szerves folytatása Bársony Istváné, aki a 16-18. századi debreceni polgárok szőlőbirtokait vizsgálta Bihar megyében. A dézsmajegyzékek tanúsága szerint a 16-17. század fordulóján a debreceniek fő érdeklődése elsősorban a bihari borvidék felé fordult, de még nem feltétlenül az Érmellék felé. A város természetszerűen kizárta az idegen bort, akár a hordófenekek kivágásával is. A szőlő és a bor ugyanakkor a városi végrendeletekben és a vagyonleltárakban is megjelent. Női öröklés révén is tulajdonost cseréltek a szőlők, ami országosan is ritka volt, mert a szőlőbirtokok, pincefelszerelések, présházak és pincék általában férfiági, fiúi örökségek voltak. A tanulmány forrásai egyértelműen a debreceni polgárok folyamatos extraneus birtoklását és borkereskedelmét mutatja Bihar megyében a 18. század folyamán. Felveti a szerző, hogy szerencsésebbnek tartaná a kettős névhasználatot, amely magába foglalja a bihari borvidéket és az Érmeiléket is. Papp Klára másik tanulmányában a Csáky és a Dobozy családok közötti konfliktust mutatta be Vajdán, a szőlő- és a földbirtoklásból adódóan. A Dobozy család egymás után következő generációi 1697-től egészen 1816-ig sikeresen tartották birtokukban és használták az érmelléki Vajda falut. Több mint egy évszázados birtoklás közben vissza-visszatérő pereskedés ellenére is megtartották a Dobozyak szőlőiket, közben a debreceni főbírót és családját a vármegyei nemesség maga közé fogadta és a család jelentősen tudta jövedelmeit növelni. Ifj. Barta János a Zemplén megyei szőlők jövedelmezőségét mutatta be a 18. század utolsó negyedéből. Felhívja a figyelmet, hogy bár a megye legnagyobb és legáltalánosabb jövedelemszerző művelési ága a szőlő volt, és bár a paraszti szőlők jól jövedelmeztek, de a paraszti szőlőkre vonatkozó számadatokat óvatossággal kell kezelni. Ugyanis a nemesi, egyházi és polgári szőlők adatai nem kerültek a megyeieken belül a parasztiak mellé. A megye kerületeinek mindössze felében műveltek szőlőt, a szeszes italok (bor, égetett szeszesitalok) árusítása jóval nagyobb arányban képviseltette magát a jövedelemforrások között, mint amit a művelés határai sejtetni engedtek. Ezzel a művelési ág kiemelkedő hasznát bizonyította.