Századok – 2012
TANULMÁNY - Czinege Szilvia: Gróf Apponyi György a politikus hivatalnok - kancellár és kancellária a reformkor végén III/609
KANCELLÁR ÉS KANCELLÁRIA A REFORMKOR VÉGÉN 633 Formálisan tehát nem tiltották be a Védegyletet, viszont üldözése több fórumon is megindult — Apponyi javaslatának megfelelően —, de legerősebben a sajtó és cenzúra területén. A szabályokat be nem tartó nyomdatulajdonosokat és cenzorokat megrendszabályozták, illetve elbocsátották állásukból. A Védegyletet támadó cikkek jelentek meg a Budapesti Híradóban, illetve külföldi lapokban (triesti Lloyd, Augsburger Allgemeine Zeitung).105 Valamint rendszeresen érkeztek a jelentések a kancelláriára a Védegylet által tartott gyűlésekről, illetve olyan személyekről, akik valamilyen tisztséget (például Kronberger tizedes vagy Holovics pesti tanácsnok) töltöttek be és a Védegylet tagjai lettek.10 6 A védegyleti mozgalom azonban egy év után csendesedni kezdett, nem volt elegendő tőkéje az ipartámogatáshoz, több kereskedő adott el külföldi árut magyarként, és így az egyesület nem tudott eleget tenni társadalompolitikai célkitűzéseinek. A horvát kérdés A reformkori horvát kérdéssel és Apponyi György erre irányuló politikájával részletesen foglalkozott két kötetben Miskolczy Gyula, aki azon túlmenően, hogy behatóan tanulmányozta a problémakör összetevőit, külön kötetbe gyűjtötte a kapcsolódó forrásokat.10 7 Ezért ebben a fejezetben nem térek ki a téma minden szegmensére, csupán Apponyi állásfoglalását teszem a vizsgálat tárgyává. Az udvar nemzetiségi politikájára megosztottság voltjellemző, alapvetően két irány alakult ki, hol egyik, hol másik került érvényesítésre. Az egyik vonalat Metternich képviselte, aki elismerte a nemzetiségek kulturális törekvéseit, de politikai mozgalmukat nem tartotta megalapozottnak. Politikájának lényege nem a korábban alkalmazott megosztás volt, hanem a kiegyenlítés: vagyis törekedni kell, hogy a birodalmon belül élő nemzetiségek egyforma erőt képviseljenek. Például az 1843. évi zavargások alkalmával is az ő javaslata alapján jártak el, minek következtében szigorúan felléptek a horvát párttal szemben. A másik irányvonalat Kolowrat és Ferenc Károly képviselte, lényegét Kolowrat fogalmazta meg: „Arra a hangulatra való tekintettel, amellyel a magyarok az országukban lakó szlávokkal szemben viseltetnek, az utóbbiak bizonyára különös oltalomra szorulnak, ha nemzetiségükben nem kell teljesen elnyomatniuk." Ez sokban nem különbözött a kiegyenlítés politikájától, mivel a szláv mozgalom valóban gyengébb volt a magyarnál, viszont Kolowrat köztudottan szlávbarát volt, s ennek tükrében minden lehetséges eszközzel támogatta az illír mozgalmat.108 105 Andics E.: Metternich i. m. 228.; Kosáry D.: Védegylet i. m. 75. 106 Jelentések az egyesületbe lépőkről és az ülésekről (a teljesség igénye nélkül): MOL A 45 1845:80, 1845:102, 1845:119, 1845:159, 1845:197; Arad vármegyéből 1845:1845:67, Horvátországból 1845:242, Krassóból 1845:93, 1845:156, Székesfehérvárról 1845:45, Szekszárdról 1845:277-279, 1845:289, 1845:477, 1845:537. 107 Miskolczy Gyula: A horvát kérdés története és irományai a rendi állam korában. I—II. kötet Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1927-1928. Miskolczy kötetén kívül részletesebben foglalkozik a horvát üggyel: Arató Endre: A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. II. kötet 1840-1848. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960. 73-112. 108 Arató E.: Nemzetiségi kérdés i. m. 65-70.; Miskolczy Gy.: Kamarilla i. m. 158-159.
