Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár Antal - Szabó Ferenc SJ: Bangha Béla SJ emlékezete (Ism.: Paksa Rudolf) I/246

248 TÖRTÉNETI IRODALOM vén egy jezsuita kislexikon) önmagában is hasznosítható az egyháztörténet, illetve a jezsuiták iránt érdeklődők számára. A kötet igényessége és alapossága egyébként abban is jól látható, hogy az olvasónak egyenesen vadásznia kellene az elírásokra, ha ilyet akarna találni. (A ritka esetek egyike Batthyány Tivadarné nevének elírása a 194. oldalon.) Mindössze azért van hiányérzetünk, mert a Bangha-levelezésből csak a tartalmuk miatt fontos néhány levél került csak a kötetbe, noha érdekes lett volna látni a kor közéleti szereplőivel (így például Horthy Miklósnéval, Herczegh Ferenccel, Gárdonyi Gézával, Prohászka Ottokárral) váltott leveleket is, még akkor is, ha ezek többségének tartalma nyilvánvalóan nem lett volna informatív. A szerzők a kötet bevezetőjében kifejtik abbéli reményüket, hogy a naplók közreadása közelebb vihet Bangha megértéséhez. E reményre az jogosítja fel őket, hogy a napló műfajából fakadóan betekintést ad a rejtett indítékokba, másrészt a kötetbe rendezett dokumentumok a Banghaéletút mintegy három és fél évtizedét fogják át. A közölt szövegek tehát nem csak egy rövidebb időszakra jellemzőek, s nem is csak az életmű egyes aspektusait világítják meg, hanem az egészet. A szerzők elöljáróban hangsúlyozzák, hogy Bangha megértése csak saját korának alapos ismeretében lehetséges. A kötethez írt első tanulmányban Molnár Antal tekinti át a Bangha-kép változását az elsőnek megjelent Bangha-életrajztól az államszocializmus propagandáján át napjainkig. Molnár rámutat, hogy a Bangha halála után hamarosan megjelent harminckötetes életműkiadás mindmáig alapvető (a naplók kiadásával ezen életműkiadást kívánták kiegészíteni a szerzők). Ugyancsak meghatározó Nyisztor Zoltán monumentális Bangha-életrajza, ami egyúttal el is riasztotta a további kutatásoktól az egyháztörténészeket. Molnár felvillantja a szocialista propaganda sematikus Bangha-képét, majd részletesebben szól arról, hogy a rendszerváltás után a Bangha-kérdés nagyjából antiszemitizmus-kérdéssé egyszerűsödött. A tanulmány második felében a most közreadott dokumentumok fényében árnyalja az eddigi Bangha-képet: egy önmagával vívódó, modern gondolkodású, az egyházi intézményekkel és önmagával szemben is kritikus, mégis engedelmes és alázatos szerzetest ismerhetünk meg. Molnár abbéli meggyőződésének is hangot ad, hogy Bangha megértéséhez az egyháztörténeti képzettség elengedhetetlen. A második tanulmányban Szabó Ferenc Bangha Bélát mint embert, mint keresztényt, mint jezsuitát vizsgálja. Tanulmányában bemutatja, hogy milyennek látták Banghát kortársai, majd Bangha személyiségjegyeit a jezsuita képzés időszakáról szóló (a kötetben közölt) visszaemlékezés alapján vázolja. Ezután részletesen szól Bangha hitvédő munkásságáról, végül a naplókból kirajzolódó lelkületet vizsgálja, különös tekintettel Banghának a gyógyíthatatlan betegséggel való szembenézésére. Szabó írásából egy tehetséges és türelmetlen reformer képe bontakozik ki, aki majd' fél évszázaddal megelőzte korát, s nézetei több tekintetben a későbbi II. Vatikáni Zsinatot előlegezték. Mindeközben újra és újra szembesülnie kellett azzal, hogy terveit nem tudja megvalósítani. Ez időről-időre lelohasztotta lelkesedését, s depresszióba sodorta Banghát, amiből csak szilárd hite emelte ki mindig. A kötet harmadik tanulmánya Bangha és a jezsuita rend viszonyát veszi górcső alá. Ebben Molnár arra a kérdésre keres választ, hogy miként alakult a konzervatív egyházi elöljárók és a reformer Bangha viszonya. A mintegy százoldalas tanulmány Bangha szerzetesi életútját tekinti át időrendben, s azon belül egy-egy tematikus kérdés köré csoportosítva. A filológiai alapossággal megírt dolgozat legérdekesebb részei a már-már anakronisztikusan ódivatú rendfőnök, Ledóchowski és a reformer Bangha közti viszonyt elemzik. (Eközben olyan érdekességek is kiderülnek, hogy ekkoriban miért tartották értelmetlennek a nők lelki életével való foglalatoskodást a jezsuiták.) Molnár elemzése végén rámutat a Bangha esetében is megnyilvánuló Jezsuita paradoxonra", miszerint a másfél évtizedes jezsuita képzés ellenére a rendtagok között meglehetősen sok a markáns egyéniség. A Bangha-életútból kitetszik, hogy Bangha és elöljárói a nézetkülönbségek, s az ebből fakadó konfrontációk ellenére is megőrizték az egymás iránti tiszteletüket, valamint az elöljárók iránti engedelmességet. Mindezt megkönnyíthette számukra az, hogy tudták, mindannyian ugyanazért az ügyért küzdenek, csak más úton-módon akarják szolgálni Isten nagyobb dicsőségét. Ezt a sajátos viszonyt jeleníti meg Molnár találó fogalompárja: az elöljárók „türelmes szigora" és Bangha „engedelmes lázadása". Molnár nem csak arra mutat rá, hogy a II. Vatikáni Zsinat után általánosan elfogadottá váltak Bangha modern nézetei, hanem arra is, hogy az azóta eltelt idő megkérdőjelezte e modernizmus célszerűségét. E tanulmány tehát nem hoz ítéletet abban, hogy végső soron kinek volt igaza, de megállapítja, hogy Bangha nézetei nagyon is 20. századiak, bár kétségkívül megelőzték korukat. Molnár végül azzal zárja elemzését, hogy — minden hibája ellenére — nem