Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - A kora újkor története (Ism.: Hahner Péter) VI/1497

TÖRTÉNETI IRODALOM 1499 helytelen formában olvasható nevek (Mirabeau-é a 135. oldalon) is helyes formában találhatóak meg a névmutatóban. La Fayette neve az egyetlen vitatható eset: az amerikaiak mindig egybe írják, a franciák mindig külön, maga a márki pedig mindkét írásmódot használta. Ezért nem nagy hiba, ha egy amerikai tárgyú fejezetben a „Lafayette" név bukkan fel - bár azt hiszem, mégis helyesebb lenne a francia szakirodalom példáját követni, hiszen a név minden francia lexikonban „La Fayette" formában olvasható. A kötet második részének fejezetei különösen hasznosnak bizonyulhatnak az egyetemi oktatásban. A kora újkori birodalmak és királyságok államszervezetét nem könnyű viszonylag rövid terjedelemben és áttekinthetően ismertetni, hiszen több a kivétel, mint a szabályszerűség, és az olvasó néha úgy érezheti, hogy a „régi rendszerből" éppen a rendszer hiányzott. A kötet szerzői mégis kiválóan oldották meg ezt a nehéz feladatot. Vajnági Márta a Német Nemzet Szent Római Birodalmának és a Habsburg Birodalomnak, Papp Imre Franciaországnak, Kontler László Nagy-Britanniának, Korpás Zoltán pedig a spanyol monarchiának szentelt egy-egy fejezetet. Vajnági Máriának sikerült áttekinthetően és érthetően bemutatnia a modern ember számára elképesztően bonyolultnak és összetettnek tűnő, egymást részben fedő német és osztrák birodalmi szervezetet, amelyeknek talán ez az első alapos, részletes és megbízható, modern elemzése magyar nyelven. Helyesen hívja fel az olvasó figyelmét arra a tényre is, hogy a kora újkori történelem számadatai csak irányadó jellegűek lehetnek, teljes pontosságra aligha lehet törekedni. (259. o.) Papp Imre ott is megpróbált pontos adatokat elénk tárni, ahol ez szinte lehetetlen, mint például a francia rendi gyűlések tagságának esetében. Minden gyűlésnek eltérő volt a létszáma, s még azt sem könnyű pontosan megmondani, hogy hány tagja volt az 1789-ben összehívott, utolsó rendi gyűlésnek, amelyről valamennyi közül a legtöbb dokumentum maradt fenn: egyes mandátumokat lemondás vagy elhalálozás miatt többen töltöttek be, másokat pedig megválasztottak ugyan, mégsem jelentek meg a gyűlésben. Papp Imre 1317-re teszi a követek összlétszámát (197. o.), a francia Dictionnaire des Constituants (Paris, 1991, Universitas) csak 1315-re, de ebben a létszámban a helyettesek és a meg nem jelent képviselők is benne vannak. Talán nem is tudunk egészen pontos adatokat megjelölni, nem lehet rendet raknunk a „régi rend" rendetlenségében, s számszerűség helyett érdemes lenne inkább az „intézmények szellemére" koncentrálnunk. A magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy a hivatalok örökölhetősége erősítette a francia királyi hatalmat (200. o.), mint ahogy abban sem, hogy a „polgári forradalom" fogalma még használható (207. o.). Kontler Lászlónak sikerült áttekinthetően és logikusan ismertetnie az angol alkotmányos fejlődést, jól jellemzi a puritanizmus képviselőit, és megfelelően hangsúlyozza a patrónus-rendszer következményeit is. Kiválóan foglalja össze az angol forradalom okait. (224. o.) Egy újabb kiadásban talán érdemesebb lenne „megye" helyett „grófságnak" fordítani az angol county nevet (211. o.) Az annáta nem „éves pápai adó", hanem a püspökök első évi jövedelme, amit Rómába kell küldeni. (217. o.) VIII. Henriknek pedig aligha lehet a „gyermektelenségéről" írni (217. o.), ha két oldallal később a szerző is ismerteti, hogyan lépett örökébe három gyermeke. Korpás Zoltán a spanyol szakirodalom ismeretében remekül mutatja be a spanyol monarchia szervezetét a 15—-17. században, kár, hogy terjedelmi okokból nem folytathatta a 17. század végi és 18. századi állam ismertetésével. Találóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy „Spanyolország fogalma mögött a korban valójában Kasztíliát, a kasztíliai politikai elitet kell látnunk, amely sokszor a királyság határait átlépve, jelentős befolyást szerzett más birodalomalkotó területek... kormányzásában. A birodalmat valójában a korona és a Kasztíliában található központi kormányzat irányította. " (255. o.) Kevésbé találó, amikor az elszegényedett hidalgókról azt írja, hogy „kvázi jobbágyéletet éltek." (242. o.) A „paraszti életmód" kifejezés találóbb lett volna. A kötet harmadik részében az egyházügyi és vallásügyi kérdésekről olvashatunk. Krász Lilla a 16. század első felének német reformációját dolgozta fel logikusan és modern szemlélettel. Francia „önálló nemzeti egyházról" talán nem kellett volna írnia, egyrészt, mert a francia egyház a gallikán törekvések dacára is szoros kapcsolatban maradt Rómával, másrészt pedig azért, mert ebben a században a nemzeti fejlődésnek még csak a csíráit lehet felfedezni. (296. o.) Talán azt is felesleges volt megállapítania, hogy „a 16. század már évtizedekkel korábban elkezdődött, és évtizedekkel később ért véget." (283. o.) Magától értetődik, hogy a történelmi korszakhatárok nem az egyes századok első évével kezdődnek, s nem az utolsó évével fejeződnek be. Az újkor valamennyi századának meg lehet írni a „hosszú" (1492—1618, 1588—1715, 1688—1815, 1789—1914) és a „rövid" (1517—1588, 1618—1688, 1715—1789 stb.) történetét is, de erre az evidenciára felesleges újra meg újra figyelmeztetni az olvasókat.