Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

FIGYELŐ 1493 szakra hivatkozva. A korrupt választásokra való hivatkozás legalább annyira ürügy volt a hirtelen visszavonuláshoz, mint közvetlen kiváltó oka. A legtöbb reformjavallat két dolgon bukott meg: azon, hogy még az alsóházban ellenállásba ütközött, valamint a konzervatív arisztokraták és a katolikus főpapok egyesített csatasorán a felsőházban, ahol ők voltak többségben. Döntéshozás azzal ért véget, hogy nem történt semmi. A követek megszállottan foglalkoztak a magyar nyelv kérdésével, valamint az ország elszigeteltségével s az Oroszország és a szlávok részéről feltételezett fenyegetéssel. A kérdést ésszerűen megközelítő kevés követ között volt Zsedényi Ede, aki arra figyelmeztetett, hogy a magyar nyelvnek a nem magyarokra való erőltetése eredményezte Oroszország beavatkozását. A józan hangok ellenére a magyar nyelvet a királyság hivatalos nyelvévé tevő törvénybe (1844. évi II. tc.) a büszkeséggel és gőgös ambíciókkal vegyes félelmek és aggodalmak is bekerültek. A törvény nagy mértékben tükrözte a magyar nyelv fejlődésében megtett utat, amelyet a magyar nacionalisták mérföldkőnek tekintettek. A nemzet — írta Max Weber — közösség, amely normális körülmények között kitermeli a maga államát. Magyarország némileg rendhagyó helyzetben volt. Állam volt ugyan, de a teljes függetlenség legfőbb alapfeltétele nélkül, mégis a legbuzgóbb magyar nacionalisták is elismerték annak az előnyét, hogy egy hatalmas birodalom katonai ereje oltalmában élnek, míg a liberálisok számára a nacionalizmus dinamikája elkerülhetetlenné és kényszerű szükségességé tette az egyre nagyobb autonómiáért vívott harcot. Az államférfi Metternich szemében, akinek gondolatrendszere a 18. század vége felé alakult ki, és aki sziklaszilárdan ellene volt mindannak, amit a korszellem képviselt, beleértve mind a liberalizmust, mind a nacionalizmust, a nagy lényegi reformok az anarchiához vezető lépcsők lettek volna. 1844 végén egy memorandumban fejtette ki abbéli félelmeit, hogy Magyarországon küszöbön áll a forradalom. Ugyanakkor ravasz taktikus lévén, engedményeket tett az 1843-1844-es diétán a különböző reformjavaslatok terén, azzal az elsődleges céllal, hogy halogassa, vagy optimális esetben megakadályozza a forradalom kitörését. Bizonyos mértékig ő is a mérsékelt reformok szellemét követte, mert Mária Terézia óta a Habsburgok nem akarták hagyni, hogy Magyarország egy bizonyos szint alá süllyedjen és túlzottan lemaradjon a monarchia virágzóbb részei mögött. Ez a kiegyensúlyozó taktika a 19. századra azt sugallta, hogy menteni kell, ami még menthető a régi rendből, s csak ott vezetni be reformokat, ahol nincs más választás, vagy ahol a monarchia céljai változásokat követelnek. E tekintetben Metternich ismeretei felszínesek voltak Magyarországról, a szokásos osztrák magatartást tükrözték, azaz az általános vonakodást, bármiféle magyar szempont figyelembevételéről. Amikor az országgyűlést 1844-ben feloszlatták, mindenkin a kudarc érzése lett úrrá, amit még a két ellenfél Széchenyi és Kossuth is egyaránt érzett. A Deák távolléte miatt már amúgy is csüggedt liberálisok elkedvetlenedtek. Annál is inkább, mert a kormányzat elhatározta, hogy elmozdítja Kossuthot a Pesti Hírlap főszerkesztői székéből. Ezen túlmenően azt is eldöntötte, hogy visszatér a keménykezű politikához, s lojális adminisztrátorokkal váltja fel a liberális, vagy közömbös főispánokat. Gróf Apponyi Györgyöt nevezték ki kancellárnak, aki Dessewffy követője volt, de annak szellemi képessége és tehetsége nélkül.