Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

1492 FIGYELŐ ben válhattak be, de a nem magyarok nacionalizmusának ugyanannyira romantikus és gyakran túlzó megnyilvánulásait nem tudták kiküszöbölni. Széchenyi és Kossuth vitája Az 1840-es évek elején ez a vita állt a politikailag és szellemileg tevékeny magyarok érdeklődésének központjában. Széchenyi a vádló pozíciójába helyezkedett és elmarasztalta Kossuthot, hogy radikalizmusával romlásba viszi nemzetét. Eötvös, hasonlóan Deák is meg akarta győzni Széchenyit, hogy ne harcoljon Kossuthtal, mert mint írta „a Hírlapnak még modorában sem látok aggodalomra a legkisebb okot." Deák úgy látta, hogy Széchenyi elvesztette a mértéket és még róla a józan mértéktartás mintaképéről is képes feltételezni, hogy azon potenciális forradalmárok közé tartozik, „kik megölik a haza szabadságát a iszonyú zendülést, véres forradalmat hoznak békés polgárokra csupán modor által". Ez még akkor is helytálló, ha a végkifejlet Széchenyit igazolta. Kossuth maga sem akarta a szakítást Ausztriával, a debreceni trónfosztás csak válasz volt az olmützi alkotmányra, amely jogfosztott tartománnyá süllyesztette Magyarországot. Bár az 1840-es évek polarizált légkörében a liberálisok is kellőképpen elfogultak voltak ellenfeleikkel szemben, a feltételezés, hogy ők képviselik a történelem haladó vonalát, óvatosan optimistává és kevésbé ingerlékennyé tette őket, amit Széchenyivel szembeni viszonylag szelíd bánásmódjuk mutat. A kisnemesség szemében Széchenyi nem volt más, mint „arrogáns nagyúr". S valóban azáltal, hogy igyekezett elkerülni az Ausztria és Magyarország viszonyával való bárminemű foglalkozást, valamint azzal, hogy a megyéket és a köznemességet megvetéssel kezelte, Széchenyinek sikerült kizárnia a lehetőséget, hogy tartós hatást gyakorolhasson az ország előtt álló feladatok meghatározására. Az 1843-1844. évi országgyűlés 1843 májusában nagy izgalom és várakozás előzte meg az országgyűlés megnyitását. A liberálisok kétségkívül lendületben voltak, soraikban tudták a legjobb elméket, viszont éppen ez a fennkölt kiválóság hozta létre a hatalmas szakadékot, amely elválasztotta őket a bocskoros nemesektől, akik mindenekelőtt az őket a jobbágyoktól elválasztó adómentességgel törődtek. Kiváló jogászok azért ültek össze, hogy kidolgozzanak egy valóban kitűnő javaslatot, Magyarország közjogának megreformálásáról. A Deák vezetésével működő bizottság elfogadta a törvény előtti egyenlőség elvét és a fellebbezéshez való jogot, javasolta a halálbüntetés eltörlését, valamint az önkényeskedésre alkalmat adó földesúri bíráskodás megszüntetését. Ugyanakkor sok megyében durva eszközökkel zajlott le a korteskedés. A leghíresebb eset Zala megyében történt, ahol a mindenki által nagyra becsült Deák Ferencet választották meg a két követ egyikének. Nagy meglepetésre a neki adott követutasításból kimaradt a nemesek adómentességét eltörlésének követelése. Ilyen körülmények között Deák visszautasította a megtiszteltetést, hogy az országgyűlésben ő képviselje Zalát. Az erőszakkal kísért pótválasztáson ismét megválasztották Deákot, de ő elutasította a lehetőséget, ezúttal az erő-