Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

FIGYELŐ 1453 népszámlálás adatai szerint a magyar királyság lakóinak száma a Monarchia 23 millió lakosságának 43,4 százalékát tette ki. A szlovák parasztoktól eltekintve, akik önként költözködtek, a németeket, szerbeket és románokat ösztönözték a betelepülésre. Ez súlyos következményekkel járt, mert Magyarország még inkább soknemzetiségűvé vált, mint a középkorban és a magyarság kisebbség lett saját hazájában, az össznépességen belül. A 18. századi Magyarországon a mezőgazdaság volt az uralkodó ágazat. Művelői a teljes lakosság 90 százalékát kitevő jobbágyok és elszegényedett kisnemesek voltak. A földesurak nem törekedtek a racionális gazdálkodásra, mint Angliában és Németalföldön, többnyire csak saját szükségletre termeltek. Az árútermelő területeken sem volt sokkal jobb a helyzet, mert az nem a technikai újításokon, hanem a jobbágyok fokozott kizsákmányolásán alapult. A jobbágyok számára a robot volt a legterhesebb kötelezettség, amit általában hetente két-három napon át szolgáltattak. A jobbágyok továbbá adót fizettek az államnak és az egyháznak. E kötelezettségek alól csak a hajdúk voltak mentesek. A mezőgazdasági termelés területenként változott. A Dunántúlon a búza és a kukorica volt a vezető termény, az Alföld hatalmas síkságain az állattenyésztés volt a jövedelmező ágazat. A 18. században, miként korábban is, az állatok képezték Magyarország legfőbb exportcikkét, de a század utolsó éveiben a gyapjú exportot is kifizetődővé tette a birkatenyésztést. A század első felében a munkaerőhiány elősegítette a jobbágyok mobilitását. A földesurak érdeke viszont azt kívánta, hogy ennek vessenek véget, ezért növekvő megszorításokkal szigorúan a földhöz kötötték a jobbágyokat. A jobbágyok keserű hangú levelekkel fordultak Mária Teréziához. Nem minden paraszt volt békés, és az elégedetlenség lázadásokhoz vezetett. A legvéresebbre Erdélyben került sor 1780-ban. A zendülések vezettek a királynő döntéséhez, hogy szabályozni kell a földesurak és a jobbágyok viszonyát. Az 1767-es úrbéri rendelet meghatározta a jobbágyok által bérelhető föld méretét és megszabta a tőlük maximálisan követelhető járandóság nagyságát. A földesurak, amint várható volt, igyekeztek ezt elszabotálni. Mindez folytatódott II. József (1780-1890) alatt is, aki megerősítette anyja rendelkezéseit, kiegészítve azt saját, 1785-ös ediktumával. A legtöbb faluban volt templom, iskola, községháza, kocsma. A jómódú falvak temploma kőből épült, a szegényebbeké fából. A második legfontosabb épület a faluban a kocsma volt. Magyarország csak akkor remélhette, hogy utoléri a fejlettebb országokat, ha a falusi viszonyok javulása együtt járt volna a kereskedelem és az ipar (háziipar) fellendülésével. Ez a fejlődés azonban csak a városokban következett be. A városok mégsem voltak ellene a falvak fejlődésének, bár ezek legjobb esetben is csak szórványosan következtek be. Létezett ugyan egy újfajta vállalkozói-kereskedői és iparos réteg, de ezek a céhek konzervatív és befolyásos rétegével álltak szemben. A céhek kevésbé voltak mozdíthatatlanok, mint amilyenekké a 19. században váltak. Sok céhben együtt dolgozott a mester és az inas. De a korlátozott piaci lehetőségek miatt a mesterek többsége egyedül dolgozott.