Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Hahner Péter: Talleyrand, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője (1789-1791) VI/1339
TALLEYRAND AZ ALKOTMÁNYOZÓ NEMZETGYŰLÉSBEN (1789-1791) 134 7 Talleyrand itt valószínűleg látványos engedményt tett kortársai előítéleteinek, bízva abban, hogy az ennek élesen ellentmondó negyedik alapelvet később fokozatosan érvényesíthetik. 0 maga ugyanis egész életében rendkívül alapos oktatásban részesíttette a környezetében élő, tőle függő leánygyermekeket, és mindig az okos nők társaságát kedvelte. Az ötödik alapelv is korszerűen hangzik: a közoktatást minden kor számára elérhetővé kell tenni, puszta előítélet, hogy csak az ifjúság részesülhet belőle. Vagyis mai kifejezéssel élve Talleyrand a felnőttoktatást ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a gyermekekét. Robespierre-nél és Saint-Justnél szó sincs felnőttoktatásról. Akik az egész emberiség megújítását tűzték ki célként, azok minek vesztegetnék az idejüket a felnőttekre? A közoktatás kötelező jellegét azonban Talleyrand nem sorolta fel az alapelvek között. Talán azért, mert úgy vélte, hogyha az oktatás mindenki számára elérhető, mindenki által gyakorolható és minden tárgyra kiterjed, akkor társadalmi hasznossága is nyilvánvalóvá válik? A forradalom liberális szellemű közoktatásügyi tervezeteinek szerzői nem kívánták kötelezővé tenni az oktatást, és mind Condorcet, mind Daunou (aki 1795. október 25-én tette közzé elképzeléseit) elfogadta Talleyrand megfogalmazását: „A nemzet mindenkinek felkínálja az oktatás nagy jótéteményét, de nem kényszeríti rá senkire sem. "105 Akik viszont kötelezővé akarták tenni a közoktatást, mint Robespierre és Saint-Just, azok minden liberális szellemet száműztek volna a laktanyák mintájára eltervezett iskolákból. Az oktatásnak Talleyrand szerint ki kell terjednie az ember valamennyi képességére: fizikaiakra, értelmiekre és erkölcsiekre. Az alapfokú oktatást mindenki számára biztosítani kell, a fejlesztő és specializált jellegű (vagyis középfokú) oktatást sokak számára, az elmélyült oktatást pedig „bizonyos mennyiségű személy számára". Ezért az alapfokú oktatás intézményeit minden kantonban vagy minden elsődleges választógyűléssel rendelkező helységben fel kell állítani, a középfokúét minden kerületben, a felsőfokúét pedig minden megyében. A fővárosban pedig fel kell állítani egy akadémiát (a kor szóhasználata szerint institut-1, intézetet) az elit számára, amely rendszeresen kapcsolatot tart a megyékkel, hogy valamennyi tehetséges fiatalt támogathasson. Az oktatás költségeinek problémáját Talleyrand az egyik legfontosabb kérdésnek tekintette, mivel az államkincstár nem volt képes arra, hogy az egész rendszert ingyenessé tegye. Ezért úgy vélekedett, hogy az alapfokú oktatás „szigorúan jár a társadalomtól mindenkinek, tehát a társadalomnak ki is kell fizetnie a költségeit minden megszorítás nélkül. "106 A többi oktatási forma azonban csak nyitott lehet mindenki előtt, de nem lehet közös. A középfokú oktatás hasznára van a társadalomnak, amely ezért fizeti tanárait, biztosítja az épületeket, de mivel az oktatás a diákoknak is személyes előnyükre válik, „teljesen igazságos, hogy a költségek bizonyos részét ők fizessék."10 1 És a felsőfokú oktatás? „Van olyan tudás, fogalmazta meg Talleyrand, amely szükséges a társadalomnak, és 105 Gérard. Minart: Pierre Claude François Danou l'anti-Robespierre. Toulouse. 2001. 115. 106 Orateurs i. m. 1083. 107 Uo. 1084.
