Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Hahner Péter: Talleyrand, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője (1789-1791) VI/1339
1364 HAHNER PÉTER amelyet honfitársaim odaítélnének nekem... Sose adnék alkalmat ellenségeimnek arra, hogy elmondhassák, titkos szándékok húzódtak meg az eskü mögött, amelyet kötelességem volt letenni, nem adok eszközt a kezükbe, hogy lehetetlenné tegyék mindazt a jót, amit remélem, megtehetek..."1 9 Ha olyan cinikus és pénzsóvár lett volna, amilyennek egyes életrajzírói feltüntetik, minden bizonnyal elfogadta volna Párizs püspökének jövedelmező hivatalát. Talleyrand nem képviselhette tovább egyszerre a forradalmat és azt az egyházat, amelyben oly sok ellenséget szerzett magának. Egyaránt megalázó lett volna ragaszkodnia főpapi hivatásához, és magyarázkodnia: bár ő kezdeményezte a reformok egy részét, azokat nem az ő szándékai szerint valósították meg, s ezért aligha lehet őt felelőssé tenni a történtekért. Talleyrand túlságosan arisztokrata volt ahhoz, hogy így mentegetőzzön, s hogy olyan testületben maradjon, ahol nem látják szívesen. A döntést az könnyítette meg, hogy a főváros elektorai meg akarták választani Seine megye közigazgatási testületébe, s e tisztség megkövetelte, hogy Párizsban lakjon. Erre hivatkozva Talleyrand január 13-án lemondott Autun püspökségéről. Mivel a papság polgári alkotmánya nem követelte meg, hogy erről a pápát is értesítse, nem is tette ezt meg, s ezért kánonjogi szempontból továbbra is püspöknek tekinthették. Január 18-án a párizsi elektorok Mirabeau-val együtt megválasztották a megyei közigazgatás tagjává. Az egyházi feladatoktól azonban nem tudott megszabadulni. A francia „alkotmányos" egyháznak szinte nem voltak főpapjai. Az elektorok megválaszthatták az új püspököket, a kánonjogi megerősítés és a felszentelés azonban az érsekek feladata lett volna. Mint láttuk, mindössze egy érsek, Loménie de Brienne tette le az esküt. Püspökök felszentelésére pedig sem ő, sem más főpapok nem voltak hajlandóak. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés erre január 27-én elrendelte, hogy az év folyamán bármely püspök felszentelhet új püspököket. És ki máshoz is fordultak volna, hogy kezdje meg ezt a gyakorlatot, mint „a papság első hazafiához", aki püspökségének igazgatásáról lemondott ugyan, de mégiscsak szabályosan felszentelt püspök maradt? Talleyrand súlyos dilemma elé került. Megtegye azt a lépést, amelyre egyetlen francia pap sem vállalkozott, még azok közül sem, akik felesküdtek az alkotmányra? Ezzel végleg szakít Rómával, s a pápa ki is átkozhatja. Francia ellenségei számát is tovább gyarapítja majd, pedig már eddig is rendszeresen kapott életveszélyes fenyegetéseket. Emlékirataiban azzal indokolta döntését, hogy a püspöki intézmény védelmében szánta rá magát a felszentelésekre, attól tartva, hogy a nemzetgyűlés más megoldás híján a presbiteriánus alapon változtatja miig a „papság polgári alkotmányát". Megemlítette, hogy pár évvel később maga a pápa is hasonlóan cselekedett, amikor az 1801-es konkordátum idején megerősített több „alkotmányos" püspököt is hivatalában, de valószínűleg maga is belátta, hogy ez kissé szemforgató és logikátlan érvelés, és a mondatot kihúzta.80 Miért vállalt Talleyrand ennyire komoly kockázatot az alkotmányos egyház megszilárdításának érdekében? Fentebb idézett leveleiben megtalálhatjuk 79 Uo. 161. 80 Talleyrand, Ch.-M.: Mémoires I. i. m. 164. Az újabb kiadásokban ez a mondat nem is szerepel. Vö. Talleyrand: Mémoires du prince de ... I. m. 199.
