Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Hahner Péter: Talleyrand, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője (1789-1791) VI/1339
TALLEYRAND AZ ALKOTMÁNYOZÓ NEMZETGYŰLÉSBEN (1789-1791) 134 7 különben egyávák nem mutattak volna ennyi merészséget... Mindez annyira divatjamúlt!"1 6 Mint oly sok felvilágosult gondolkodó, Talleyrand is alábecsülte a vallási érzések erejét. Az őszinte hit egyáltalán nem ment ki a divatból, s a franciák hamarosan tömegesen fordultak el a forradalomtól, amely elvette tőlük plébánosaikat. Talleyrand tévesen ítélte meg az esküt megtagadó, refraktáriusnak nevezett papságot is: többségük akkor is bátran vállalta meggyőződését, amikor ezzel az életét veszélyeztette. Hősünk e levelében vetette fel először azt a lehetőséget, hogy talán neki is el kell hagynia hazáját, ahol a szélsőséges forradalmárok és szélsőséges reakciósok egyaránt gyűlölik őt. „Mirabeau maga is attól tart, hogy túl nagy léptekkel és túl gyorsan haladunk egy köztársaság felé... Félek attól, hogy mielőtt eljutnánk oda, a fanatikusok meggyújtják fáklyáikat, az anarchisták pedig felállítják akasztó fáikat, és ki tudja, hányan menekülhetnek meg közülünk a vallási máglyáktól vagy a nyilvános lámpavasaktól!... Remélem, holnap megkapok egy jelentősebb összeget, amely... lehetővé teszi számunkra, hogyha a szükség úgy hozza, megélhessünk egy távolabbi országban. "11 Az 1791-es esztendőben a talaj kezdett kicsúszni a Talleyrand-hoz hasonló, konzervatív reformerek lába alól. Először egyházmegyéjének papságától távolodott el: egyre ritkábban válaszolt az Autunból érkező, hivatalos levelekre, és inkább az ottani városi elöljárósággal levelezett, mint a káptalannal. Kanonokjai felháborodtak azon, hogy püspökük az ő kérésük dacára sem támogatta Christophe Antoine Gerle karthauzi szerzetes képviselőt, aki április 12-én a katolicizmus államvallássá nyilvánítását javasolta. Autun kanonokjai élesen elítélték a „papság polgári alkotmányát" is. Amikor pedig püspökük letette az esküt, egy gyűlölködő hangnemű levéllel válaszoltak neki: „Monseigneur! Hitehagyása senkit sem lepett meg, mert eljutott a gyalázatnak arra a fokára, amikor már semmivel sem szennyezheti be vagy alacsonyíthatja le magát jobban a közvélemény előtt. Már nem tehet mást, mint betetőzheti romlottságát, és learathatja annak gyümölcseit. De nagyon téved, ha azzal áltatja magát, hogy cinkosokra lel azon tiszteletre méltó papok körében, akikhez levelét intézte. Csak azt követik, akit tisztelnek. De a templomok szentségtörő kifosztóját? A zsidók szószólóját?... Milyen címen tart igényt bizalmunkra?"TM Persze egyházmegyéjében is akadtak olyan plébánosok, akik nem így gondoltak püspökükre: a papok Autun püspökségben nagyjából az országos átlagnak megfelelő arányban tették le az esküt. Talleyrand azonban belátta, hogy főpapi pályafutása befejeződött. A püspöki kar sohasem bocsátja meg neki, hogy kiállt a vallásszabadság mellett, javaslatot tett az egyházi földek kisajátítására, felszólalt a bordeaux-i zsidók védelmében, misét celebrált a Mars-mezőn és felesküdött a papság polgári alkotmányára. Párizs püspökének emigrációja után többen felvetették, hogy azt a főpapot kellene a helyébe ültetni, aki elsőként tette le az esküt. Talleyrand erre egy nyilatkozatot tette közzé a Chronique de Paris hasábjain: „Semmiképpen sem fogom elfogadni azt a megtiszteltetést, 76 Talleyrand, Ch.-M.: Mémoires I. i. m. 180-181. 77 Uo. 78 Brabois, O. de: Talleyrand i. m. 156-157.
