Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Hahner Péter: Talleyrand, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője (1789-1791) VI/1339
TALLEYRAND AZ ALKOTMÁNYOZÓ NEMZETGYŰLÉSBEN (1789-1791) 134 7 vő főpapok egy része nyílt levélben kérelmezte, hogy a pápa döntéséig ne léptessék életbe az egyházügyi rendeleteket. Talleyrand nem írta alá a főpapok levelét, amely csak tovább szította a reform híveinek elszántságát, és egyre borúsabb hangulatban kísérte figyelemmel az eseményeket. Tekintélye egyelőre a régi maradt, mert 1790. szeptember 23-án a nemzetgyűlés központi bizottsága, szeptember 12-én és november 2-án pedig az egészségügyi bizottsága tagjává választották. Az egyházügyi vitákban nem vett részt, s álláspontját Flahaut grófnőhöz intézett, november 8-i levelében fejtette ki: „Belefáradtam már a gyűlés által követelt eskü miatti okvetetlenkedésbe. Ha az én testvéreim Jézus Krisztusban nem lennének bolondok, akkor a példámat követve egy kicsivel többet törődnének Franciaország boldogságának biztosításával, s valamivel kevesebbet lelkiismereti aggályaikkal és Kóma iránti kötelezettségeikkel. Miután oly sok esküt letettünk és megszegtünk már, miután annyiszor hűséget esküdtünk alkotmánynak, nemzetnek, törvénynek, királynak, mindennek, ami csak nevében létezik, mit számít már egy újabb eskü?"68 Az egykori lelkes forradalmár egyre pesszimistábbá és kiábrándultabbá vált. 0 Voltaire és Charron rajongójaként pragmatikus és gyakorlatias szempontok szerint fogadta el a katolicizmust, s ezért nem értette meg, hogy kortársai többsége számára a vallás jóval több a társadalmi rend fenntartásának puszta eszközénél, s számukra az alkotmány, a nemzet, a törvény vagy más, elvont fogalom egyáltalán nem „csak nevében létezik". Ami az ő számára teológiai „okvetetlenkedés" volt, az mások számára súlyos lelkiismereti problémákat okozhatott. Abban igaza volt, hogy az eskütétel egyre mindennaposabbá és formálisabbá vált: „Egy plébános, aki politikai ügyekkel foglalkozott, választásokon vett részt vagy hivatalt látott el, akár féltucat vagy több esküt is letett már."69 De bármennyire is kiüresedett gesztussá vált az eskü egyes politikusok szemében, a hivatásukat komolyan vevő papok és a vallásosabb franciák szemében továbbra is mélyen vallásos aktus maradt, megszegése pedig azonos volt a legnagyobb szentségtöréssel. A forradalom türelmetlen híveinek nyomására a gyűlés 1790. november 27-én sokkal szigorúbb határozatot hozott, mint amilyenre korábban felkészült. Már nem csak az újonnan felesketett papoknak, hanem hivatalvesztés terhe alatt valamennyi egyházi személynek esküt kellett tennie „a nemzetre, a törvényre és a királyra", vagyis a „papság polgári alkotmányára" is. „Minden bizonnyal ez volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés legsúlyosabb hibája - állapította meg egy brit történész.7 0 A képviselők ugyanis ezzel végzetesen felerősítették a politikai polarizációt a társadalomban, és a vallási megoszlástól rettegő királyt is szembefordították a forradalommal. Louis Madelin radikálisabban fogalmazott: „Ezzel megindultak a katasztrófákhoz vezető úton... A forradalmat már nem csak felülről fenyegette veszély, mert mélyen megsértette a legmélyebben gyökeredző népi érzelmet: a katolikus hitet. "71 Ráadásul azt sem vették fi-68 Talleyrand, Ch.-M.: Mémoires. I. i. m. 179. 69 Timothy Tackett: Religion, Revolution, and Regional Culture in Eighteenth-Century France. Princeton, 1986. 18. 70 William Doyle: The Oxford History of the French Revolution. Oxford, 1989. 144. 71 Madelin, L.: La révolution i. m. 152. 155.
