Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mikrotörténelem másodfokon. (Ism.: Illik Péter) V/1260

TÖRTÉNETI IRODALOM 1263 löknél megjelenik, és ők korábban Jelentek meg", mint a madarak. Ez vezet el Bolgár Dániel másik forrásokkal kapcsolatos felvetéséhez: „[...] a forráskritika nem arra vezet rá minket, hogy igaz vagy hamis az, ami mondjuk a papíron áll, hiszen minden forrás 'igazsága' és 'hamissága' csak az értelmezési kerettől függ." (73. o.). Ha elfogadjuk, hogy nincs abszolút igazság, akkor is kérdés, hogy kinek az értelmezési kerete a fontosabb, igazabb vagy helytállóbb. Erre csak egy példa álljon itt: „A király [IV Béla] is általános pusztításról, illetve elnéptelenedett országról beszélt. A már idézett 1247-1248. évi levelében is azt írta: 'Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta.' [...] Minden jel arra mutat azonban, hogy Bélának a döbbenetes élmény hatása alatt megformált véleménye, az ezen alapuló számítások túlzók. Sokkal közelebb állhat a valósághoz az a nézet, amely szerint a népesség 15%-a esett áldozatául a tatár dúlásnak." (Kristó Gyula: Magyarország története [895-1301]. Bp. Osiris, 1998. 232. o.) Ezt a kérdést később Tolmár Bálint boncolja (majd) fikcióról szóló tanulmányában. Simon Zoltán Boldizsár második, Vizsgálóbíró-e a történész? című esszéjében Bolgár Dániel írására reagál, aki Erdélyi Gabriella könyvét Jan Gosséval (Neighbors. The Destruction of the Jewish Community in Jedwabne, Poland 1941. London Arrow, 2003.) vetette össze. Ennek kapcsán a következőképpen elemzi Bolgár Dániel fenti kritikáját: „Nem hiszem, hogy Jan Gross bármit is — jelen esetben a mikrotörténelmet — megfosztaná a történelemtől. Aki viszont úgy véli, hogy mégis ezt teszi, annak alighanem tudnia kell, hogy pontosan mi is az a történelem, amelytől meg lehet fosztani bármit is. [...] Sokan úgy gondolják, hogy valami olyasmiről lehet szó, amitől egy 'vérbeli történész' semmit sem fosztana meg." (82. o.). Talán megint érdemes a praxis talajáról egy fogalmat bevonni a kérdésbe: a kánont. „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján!" - idézi Ottlik Géza a nyugatról írt cikkében Tisza Istvánt. Ma az irodalmárok közössége nem osztja ezt a véleményt. Lassan kialakul vagy kialakítják a társadalomban, illetve azok egyes rétegeiben, hogy ki „vérbeli" történész, irodalmár, költő etc. Sőt, ezek a kialakult értékítéletek is változnak az idők során, gyakran drámaian. Simon Zoltán Boldizsár végül a következő választ adja a címben feltett kérdésére: „A válasz egyszerűen annyi, hogy a történész minden további nélkül lehet vizsgálóbíró, és minden további nélkül fáradozhat azon, hogy saját társadalmát próbálja alakítani. Ehhez azonban elsősorban az volna szükséges, hogy megszabaduljunk végre az olyan elképzelésektől, amelyek előre meghatározzák, mitől 'vérbeli' egy történész." (89. o.). Papp Gábor Hogyan számoljunk le falubeli ellenfeleinkkel? című írásában az összehasonlítás és az analógia módszerének fontosságára hívja fel a figyelmet, bár mint írja, nincs általános recept arra, hogy kell mikrotörténelmet írni (115. o.). Pakot Levente rövid kiegészítésének talán kulcsgondolata, hogy „A kutatás alapegysége az egyén." (118. o.). Nagyon fontos felvetés ez egy olyan jelenkorban, amely azt sugallja magának a múltra reflektáló történésznek is, hogy az élet alapegysége az állam és a jog, amely absztrakciók felülírják az emberi természetet és az egyéni cselekvés jelentőségét. Simon Zoltán Boldizsár és Fenyves Katalin kettőse (Mi nem a mikrotörténelem? és Mire nem való a mikrotörténelem - és mire igen című írásaik) három, a mikrotörténelemről kialakított általános szakirodalmi tévedést vesznek górcső alá, és cáfolják azokat. így a „végeredmény": a mikrotörténelem nem vonja bele az olvasót az értelmezés folyamatába, nem a múltbéli történeti szereplők megélt élményeit hozza felszínre, illetve a mikrotörténeti tapasztalat nem a másság tapasztalata (120. o.). Ez utóbbi kérdést boncolta tovább Tolmár Bálint, A történész és a Másik, valamint Simon Zoltán Boldizsár A Másik ugyanabban a világban című írása. A múltbéli ember másságának kérdése megint ahhoz a „kényszerhez" vezet, hogy túlnyúlva a kötet keretein, újfent a praxis talaján állva felvetődjön a kérdés: a múltbéli ember motivációi, szükségletei mennyiben azonosak a maival? Dacára annak, hogy a reneszánsz ember „fejében más van", mégis alkalmazható rá is például a Maslow-féle szükségleti hierarchia? Vagy mennyiben használhatóak a grafológián keresztül leszűrt tanulságok a múlt emberének pszichéjéről? (Vö. Rákosné Acs Klára: Vallanak a betűk. Személyiségek és életutak pszichografológiai megközelítése. Bp. Magvető, 1985.) Talán a kérdés a történeti pszichológia vagy a történeti grafológia kérdésébe tartozik, de utal arra, hogy maga a történelem és annak ok-okozati viszonyainak modellezése messze túlmutat a történészen, és a diszciplináris gondolkodást az interdiszciplináris megközelítés felé tereli. Szokol Réka (Bizonytalan spekulációk és éjszakai töprengések, avagy mitől retteg a történettudomány) és Tolmár Bálint (A fikció határai - a történetírás lehetőségei) írásai arról gondolkodnak és gondolkodtatnak el, hogy a fikcionális, irodalmi eszközök mennyiben használhatóak a történetírásban, illetve, hogy a történelem mennyiben határolható el a fikciótól. Ez utóbbi kérdésről két megállapítás álljon csak itt: „Bizonytalanná vált a történelmi valóságot a forrásra visszave-