Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mikrotörténelem másodfokon. (Ism.: Illik Péter) V/1260

1264 TÖRTÉNETI IRODALOM zetni, hiszen a forrásban megfogalmazódó tényeket egy valamikor megtapasztalt valóság interpretációi hozták létre." (218. o.) Azaz a múltbeli írott forrás — bár nem az írásos emlék az egyetlen eszköze a múlt megismerésének — attól nem lesz objektívebb, hogy a múltban íródott és ezért tiszteljük. Valamint „[...] a történeti személyekkel kapcsolatos kijelentések legtöbbjének igazságtartalmáról nem vagyunk képesek empirikusan meggyőződni [...], [hanem] elég felütnünk egy kéznél lévő lexikont [...], tehát nem a 'valódi múltra', hanem [...] autoritásként elfogadott szövegekre apellálunk." (233-234. o.). Márpedig ha a történetírás ekképpen maga is textus, azaz szövegek között mozog, akkor az igazság helyett a valószerűség kategóriáját kell használni, illetve egy adott történelmi műnek meggyőzőnek kell lennie, hogy az általa állított valószerű múltat elhiggye a befogadó. (235. o., 240. o.) Szokol Réka tanulmánya mutatja fel ugyanakkor leginkább a kötet írásainak szinte mindegyikérejellemző attitűdöt, amelyet talán a „hezitálás" kifejezés fed leginkább. A fikció és a történetírás viszonyának kapcsán ugyanis a szerző erre jut: „A [történész] szakma idegenkedése, úgy gondolom, érthető. A határok kitágítása nem praktikus, a történetírói szabályokat be nem tartó szövegeket nehéz integrálni a múltról való legitim tudás rendszerébe. [...] A pontosság és a miként kérdéseinek megválaszolásán erőlködni abban a hitben gyökerezik, hogy alapossággal az egykori valóság egyre jobban megközelíthető. A történeti múlt reprezentációival kapcsolatos bizonytalanságot fenntartani pedig abban, hogy ez a múlt a megismerő szellem alkotótevékenységén keresztül is képes megnyilvánulni." (225-226. o.). Pedig az angolszász történetírásban nem pusztán felvetés, hanem minden következményével együtt elfogadott és legitim állítás az, hogy a múltbéli források is reprezentációk, nem pedig „objektív" tények. Ha Szokol Réka ezt állításként kimondta volna, akkor — már csak az elméleti játék kedvéért is — meg lehetett volna próbálni felmérni ennek következményeit a magyar és európai történetírás gyakorlatában is. A bírálat műfajánál maradva például nem működne az a gyakori recenzensi érv, hogy egy munka rossz, mert az egy témában ismert (és nem feltétlenül létező) ötven forrás közül csak mondjuk negyvenet használt. Sőt, tovább menve, felmerülhetett volna a kérdés, hogy az objektivitás feladásával mit nyer(ne) a magyar történetírás helyette? A kötet gerincéhez kicsit lazábban kapcsolódik az utolsó másfél pár, azaz három tanulmány. Ezekben Nagy Ágnes, Pakot Levente és Ori Péter a társadalmi mobilitás fogalmát, illetve az életútvizsgálat, család- és népességtörténet, valamint a történeti demográfia módszereit és irányzatait mutatták be. A most bemutatott kötet tehát egy igen jól és különlegesen szerkesztett tanulmánykötet, mivel problémakörönként, de egymásra építkezve halad „előre" úgy, hogy gondolati íve még akkor sem törik meg, ha a szerzők egymásra is reflektálnak, esetleg ellentmondva egymásnak. Ivének talán „katartikus csúcspontja" a történelem és fikció viszonyának tárgyalása, hiszen ez érinthet legérzékenyebben egy kutatótörténészt. Emellett elgondolkodtató, szellemes olvasmány, főként, mert a magyar történetírás gyakorlatában eddig csak kis számban jelentek meg a posztmodern filozófiát érvényesítő munkák. Illik Péter