Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vermes Gábor: Kulturális változások sodrában. Magyarország 1711 és 1848 között (Ism.: ifj. Barta János) IV/1001

1003 TÖRTÉNETI IRODALOM alapos jártassága ugyanakkor egyetemes történelmi összehasonlításokra, a hazai jelenségek európai megfelelőivel való összevetésére is lehetőséget ad, ami ugyancsak enyhítő körülménynek számíthat nemességünk számára. Példákkal igazolja, hogy a nemesség — általa bírált — felsőbbrendűségi érzése más európai országokban is jelen volt. Az elmaradottnak számító Spanyol- és Lengyelországból származó példáit akár az Európa legfejlettebbnek számító államaiból származó esetekkel is lehetne szaporítani. így annak a francia nemes űrnak a kijelentésével, aki utálkozva beszélt barátja mészáros apósáról („Ha nekem ilyen asszony volna a feleségem, úgy érezném, hogy a mészárszék bűze áradna belőlem."), vagy a neves angol történészprofesszor, J. H. Plumb megállapításával, hogy ahhoz, hogy bármely kiemelkedően gazdag angol családot a 18. századi Angliában az elit befogadjon, vagyonosodása után még generációkig kellett várnia. Recenzens számára — aki maga is gyakran szokott hivatkozni a hazánkban járt idegen utazók véleményére — kellemes meglepetést okozott, hogy szerző mennyivel több korabeli leírást tudott bevonni értékelésébe, mint ahányra a magyar szakirodalom hagyományosan hivatkozni szokott. Kevésbé kellemes, hogy ezek az utazók — saját országukhoz hasonlítva a látottakat —, kevés jót írtak a magyar viszonyokról. Nem esik szó viszont arról, hogy hazánk ebben a leértékelésben nem állt egyedül. A lakás- és életkörülmények másutt sem feltétlenül nyerték el az utazók rokonszenvét. Ha Lady Mary Montagu asszony útleírásának nálunk nem ismert részleteit olvassuk, akkor erős kritikát találhatunk a magyarországinál bizonyára kulturáltabb csehországi fogadók állapotáról is. Vermes Gábor munkájában többször említi Debrecent, egyszer például, mint a durvaság színterét (149.). Nem ejt viszont arról szót, hogy a kötetben többször idézett Robert Townson angol utazót 1793-ban mennyire meglepte, hogy a városban négy-öt olyan értelmiségivel (kollégiumi tanárokkal, lelkészekkel) is találkozott, akik a szigetország egyetemein gyarapították tudásukat. A kötet érdemi részét 30 oldalnyi irodalomjegyzék egészíti ki, oldalanként kb. 30 címmel. Az ebben felsorolt munkák rendszeres felhasználását a szöveges rész lábjegyzeteinek bősége és változatossága igazolhatja. Legfeljebb azt hiányolhatjuk, hogy az irodalomjegyzékben nincsenek elkülönítve a különféle jellegű publikációk: forráskiadványok, összefoglaló művek, könyvek, tanulmányok, esetleg a korszellemet tükröző nagyszámú szépirodalmi művek kategóriái. Pedig az utóbbiak elkülönítése azért is indokolt lehetett volna, mivel a szépírók — még ha nem is politizáltak nyíltan — munkáikban a magyar valóság bemutatásával a korszellemet, az akkor érvényesülő szellemi és társadalmi törekvéseket is képviselték. Vermes Gábor monográfiája, ha fő mondanivalójában nem is, mélységében és bizonyos fokig tartalmában is bizonyos kettősséget mutat. Szerző a 19. század elejének, a reformkornak szellemi hátterében járatosabbnak tűnik, mint a 18. század kérdéseiben. Ez azt is jelenti, hogy a 18. századi fejezetben — talán az olvasó megnyugtatására, vagy esetleg szerző önmaga igazolására — olyan területek is felbukkannak, amelyekről később nem feltétlenül esik szó. És ezekbe az alapvető tudósításokba bizony néha vitatható kijelentések is becsúsztak, máskor lényeges, vagy annak tűnő dolgokat hiányolhatunk közülük. Kissé leegyszerűsített a feudális jogrend földbirtoklási és földhasználati rendszerének jellemzése, amikor szerző annyit ír róla, hogy a jobbágy földjét bérli a földesúrtól (18.). Való igaz, hogy a 18. század nagy részének nemzetiségi viszonyaira nem rendelkezünk egyértelmű forrásokkal, s így többnyire bizonytalan következtetésekre vagyunk utalva. Az 1770-es évekre mégis van egy jól használható összeírásunk, az 1773-ban készített Lexicon locorum populosorum Regni Hungáriáé, amelyet a 20. század elején nyomtatásban is kiadtak. Ezt érdemes lett volna a kutatásba bevonni. A 17. lap állításával ellentétben — miszerint al8. században a szlovák parasztok önként költözhettek, míg másokat felszólítottak volna erre —, a volt hódoltsági területekre irányuló szabad belső migrációban a parasztok nemzetiségi hovatartozása nem játszott szerepet. A törvények az örökös (tehát elméletileg röghöz kötött) jobbágyok költözését korlátozták, a peremvidékekről (Felvidék, Erdély) induló költözési hullámhoz csatlakozó migránsok azonban ezt sem vették figyelembe, akárcsak nemzetiségi hovatartozásukat sem. Máskor bizonyos események indoklását találhatjuk hiányosnak. Az 1741. szeptember 11-i „vitám et sanguinem" felajánlkozás magyarázatakor (60.) meg lehetett volna említeni, hogy Károly Albert bajor választófejedelem magyarokhoz intézett kiáltványában nem függetlenséget ajánlott az országnak, hanem az ő — megnagyobbítani kívánt — államához való csatlakozást. Személyét így a magyar rendek nyilván szigorúbbnak, következetesebbnek, uralmát kiváltságaikra veszélyesebbnek gondolták, mint a pozsonyi országgyűlésen előttük álló, segítségüket kérő fiatalasszonyét. És talán arra is érdemes lett volna néhány mondatot fordítani, hogy hogyan befolyásolták a francia háborúk okozta háborús terhek, a hadiadó, a veszteségeket pótló évi 12 ezer újonc, majd a francia hadifogságba került és Spanyol Marokkóba rabszolgának eladott szerencsétlenek évekig érkező könyörgő levelei (ezek-