Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vermes Gábor: Kulturális változások sodrában. Magyarország 1711 és 1848 között (Ism.: ifj. Barta János) IV/1001

1002 TÖRTÉNETI IRODALOM tani vágyók számának gyarapodása és a változtatások igényének növekedése ellenére — a reformkorban sem vezetett döntő áttöréshez. Szerző persze rendre óvatosságra int. A köztudat által is ismert, és néha túlbecsült felületi jelenségek mögött nem feltétlenül szabad a társadalmi változtatás gondolatát keresnünk. Az, hogy Fazekas Mihály a Ludas Matyiban a kisemmizett jobbágyfiú pártjára állt, nem a régi rend bírálatát jelentette részéről, csupán az abban is kirívónak számító igazságtalanság elítélését. Bele kell törődnünk, hogy országgyűlési szinten a jobbágyság helyzete sokáig nem váltott ki érdeklődést, az iránt először az 1825/27-i országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál fejezte ki aggodalmát, de ő sem azért mivel liberális nézeteket vallott volna, hanem mert aggasztotta a kor félelemmel teli légköre (174.). Az újat képviselők nein jutottak túlsúlyba, de ösztönösen ráéreztek arra, hogy törekvéseiket egyelőre olyan területeken kell kifejteiök, mint a vallási türelem, a magyar nyelv felkarolása, a hazai színjátszás pártolása, a gazdaság fejlesztése. Szerző szívesen szembesít a magyar történetírásban meglévő, ismétlődő vitákban jelentkező véleményeket, nem egyszer határozottan bírálva bizonyos egyoldalú álláspontok képviselőit. Miközben elismeri az 1780-as években, és az 1790-es évek elején megindult szellemi erjedést, bírálja azokat a történészeket, akik aránytalanul nagy szerepet tulajdonítanak ennek, vagy „próbálják a korszakot élesen elkülönülő kategóriákban szemlélni". A folytonos viták szerinte könnyen feledtetik a történetírókkal, hogy végül mennyire konzervatív is maradt Magyarország még az 1820-as években is. A 19. századelő kulturális fejlődése természetesen jelentősebb szerepet kap a munkában, mint a 18. századi szellemi próbálkozások. Ekkor jutnak több oldalnyi bemutatáshoz a szellemi élet reprezentánsai, s ezek az ismertetések rendre meghaladják a hagyományos— néha a történetírásban is rögzült — ábrázolások sematikus tartalmát. Bár az események bemutatása ezúttal is inkább csak jelzésszerű, a szereplők eszmerendszerének jellemzői, részvételük a politikai mozgalmakban tágabb, differenciáltabb tartalmat kap. Kossuth személyével kapcsolatban Vermes Gábor elsősorban kiváló helyzetfelismerését és az arra lehetőséget adó kedvező politikai helyzetet állítja előtérbe, ami lehetővé tette, hogy a vidékről a fővárosba felkerült, kezdetben kevés figyelmet kiváltó ügyvéd még bebörtönzésével is hírnevét növelje. A Széchenyivel szembekerülő Dessewffy Aurélt mentheti, hogy ő is támogatta a mérsékelt reformokat, s inkább számítható mérsékelten konzervatív politikusnak, mint a maradiság egyoldalú képviselőjének. De betekinthetünk Metternich kísérleteibe is, amivel a Monarchia helyzetét kívánta stabilizálni, s amelyek során azt is kifejezte, hogy a lesüllyedő Magyarország ne húzza vissza az egész birodalmat. Némi iróniával azt mondhatnánk, hogy egyedül Ferenc császár nem kap még részleges felmentést sem. Ennek a „szellemileg rendkívül félénk" uralkodónak (a meghatározás Macartney-tól származik) regnálása ezúttal is a gyanakvás, szimatolás időszakaként jelenik meg. Az, hogy a munka angol szöveg fordításaként jelent meg, azt sugallhatja, hogy talán angol nyelvű kiadására is lehet számítani. Az első fejezetek — az ország széttagoltságának felszámolása, az újraegyesítés végbemenetele és következményei — valóban úgy indulnak, hogy a magyar történelemben kevésbé járatos olvasó megismerkedhessen a korszak alapvető kérdéseivel (berendezkedés, telepítési mozgalmak, gazdasági fejlődés). A századforduló, majd a reformkor esetében megnyíló részletek, elsősorban a bővülő szellemi paletta azonban már inkább a hazai, az alaphelyzetet jól ismerő olvasók — a szakemberek — igényeit elégítheti ki. Esetenként szerző kifejezi egyes magyar történetírókkal megegyező álláspontját („igaza van x-nek", „közelebb áll az igazsághoz"), máskor helyt ad egyet nem értésének is. Ebben az árnyalt képben a magyar viszonyokat kevésbé ismerő idegen olvasó bizony nehezebben tudna eligazodni. Vermes Gábor Magyarországtól távol él, ami a messziről ránk tekintő szemlélő látókörét nyitja meg előtte. Ez jelentkezhet a hazainál árnyaltabb, elfogulatlanabb kép megrajzolására irányuló törekvésében, esetenként viszont a magyar történészeket is meglepő kifejezések használatában. A magyar nemességre így pl. többször is alkalmazza az öntelt jelzőt (nemzeti önteltség, 129., kollektív önteltség 245. lap). A magyar nemességet ért egyik sztereotip vádpontot, egyedüli felelősségét a Napóleon elleni győri csata elvesztéséért ugyanakkor enyhíti azzal, hogy a felelősség egyik (talán nagyobb) részét a császári hadvezetésre (név szerint János főhercegre) hárítja. De más szemmel nézheti a hazai jelenségeket is. Munkájában a hazai történetírásban szokatlan, helyenként mégis találó kifejezéseket is használ, mint Magyarország „autonómiája" a Habsburg Monarchián belül (ugyan melyik angol vagy amerikai olvasó értené „az alkotmányos különállás" kategóriáját), vagy a praenacionalizmus. Szokatlanul hangzik az a megfogalmazás is, hogy a „vitám et sanguinem" felajánlkozás valóságos „szerelmi jelenetet" eredményezett (59. lap), a Habsburg-magyar „házasság inkább a pokolban köttetett" (117. lap). Az angol-amerikai szakirodalomban való