Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Pál: Adalékok a magyar jogi kultúra fejlődéstörténetéhez (Ism.: Péteri Zoltán) III/794

794 TÖRTÉNETI IRODALOM lógiával — „összehasonlító jogi kultúrák" néven megjelenő törekvés, ami akár a nemzetközi jogösszehasonlító mozgalomban végbemenő paradigmaváltás jeleként is értelmezhető. Ennek fényében méltán keltheti fel a komparatista jogászok érdeklődését is a Horváth Pál emeritus professzor neve alatt „Adalékok a magyar jogi kultúra fejlődéstörténetéhez" címmel nemrég megjelent terjedelmes kötet, amely már címválasztásával is a kérdéskör további gazdagításához ígér hozzájárulást. A kötet belső címoldalán szereplő szerzői névsorból ugyanakkor az is kitűnik, hogy itt voltaképpen egy szélesebb körű együttműködéssel készült vállalkozásról van szó, amelyben a jogtörténet különböző generációkhoz tartozó hazai művelőinek — tekintélyes tudósok mellett fiatal, pályakezdő egyetemi oktatóknak és kutatóknak — írásai szerepelnek, és ahol Horváth professzor a kötet szerkesztőjeként, Komáromi László pedig — némileg szokatlan terminológiával — a tanulmányok összeállítójaként van nevesítve. A kötet anyaga a tartalomjegyzék tanúsága szerint öt fő részre tagolódik, amelyek sorrendben az I. Études. Az ősforrások nyomában, II. A jogi kultúrák, III. A módszeres kutatóelemző jogi historizmus, IV Tanszabadság, végül pedig V Összehasonlító jogi historizmus (Miscellanea) címeket viselik. Egy ilyen elhatárolás természetesen csupán viszonylagos lehet, hiszen valamennyi írás a jogi s ezen belül a magyar jogi kultúrához, illetve annak kialakulásához és fejlődéséhez kapcsolódik, és maga az egész feldolgozás is egységes szemléletmód, a történeti megközelítés jegyében fogant. A kötet egyes részei között így aligha húzható éles határvonal, és az is előfordulhat, hogy az olvasó megítélése szerint nem mindig meggyőző egy-egy tanulmánynak valamelyik fő részbe történő besorolása. Nézetünk szerint pl. a kötet anyagának olyan tagolása mellett is lehetne érveket felsorakoztatni, amely abban három, egymással szorosan összefüggő témakört, egy történeti alapvetést, ennek egy konkrét kérdésre vagyis a tanszabadság és a tudomány szabadságának kérdésére történő alkalmazását, végül egy rendszer- és módszertani fejezetet különböztetne meg. Összességében tehát — az ilyen vagy egyéb, lehetséges szerkezeti megoldásoktól függetlenül — az egyes kontribúciók tüzetesebb tanulmányozása alapján az olvasó előtt egy olyan sokoldalú és átfogó történeti és ezen belül a történettudomány rendszer- és módszertani kérdéseire is kiterjedő panoráma bonta-kozik ki, amelynek súlypontjait a magyarországi jogi kultúra mibenlétének, kialakulásának, valamint külső és belső tényezők által befolyásolt történeti fejlődésének — s ennek keretében különösen a tanszabadság hazai alakulásának — sokoldalú bemutatásában, végül a jogi historizmus történeti, rendszer- és módszertani kérdéseinek tárgyalásában s itt elsősorban a jog-összehasonlító aspektusok hangsúlyozásában lehet felfedezni. Azok számára, akik a kötet anyagának mintegy háromnegyed részét szerzőként is jegyző szerkesztő korábbi tudományos munkásságának fő irányait közelebbről ismerik, ez aligha jelent meglepetést. Horváth Pál professzor, a magyar jogi kultúra gyökereinek és történetének fáradhatatlan és szakavatott kutatója ugyanis az e körben elért eredményeinek több részletét már számos korábbi publikációjában is közreadta, és a magyar jogi kultúra fejlődési vonalát — összehasonlító szempontokkal gazdagítva — már egy jó évtizeddel ezelőtt megjelent monográfiájában is egy alapvető szabadságjog, a tanszabadság, illetve a tudomány szabadságának fejlődéstörténetén keresztül mutatta be, hiszen — mint azt a mostani kötet előszavában Fodor György rektor is hangsúlyozza — a tudományszabadság záloga az előrehaladásnak,a történelmi lemaradások leküzdésének. így — bár a kötet címe a benne foglalt igen gazdag ismeretanyagra szerényen csupán mint adalékokra utal — az olvasó aligha szabadulhat attól a benyomásától, hogy itt ennél lényegesen többről, egy tudományos életmű egyfajta összegzéséről, egy nagyívű kutatói koncepció követéséről, egy átfogó gondolatmenet következetes érvényesítésére irányuló tudatos törekvésről, illetve az ennek során felhalmozott bőséges és sokoldalú ismeretanyagnak más hazai szakemberek e körbe illeszkedő kutatási eredményeivel történő kiegészítéséről van szó. Úgy tűnik tehát, hogy a kötet olyan értelemben is szintézist képez, hogy — a több szerző tollából származó kontribúciók szerteágazó tematikája ellenére — egy hosszú tudományos életpálya fő kutatási irányait, átfogó koncepcionális megalapozását és legfontosabb mondanivalóját is tükrözi. Az a szerzői-szerkesztői koncepció tehát, amely a tanszabadságot, illetve a tudomány szabadságát egy jogi kultúra kiemelkedő jelentőségű összetevőjeként értelmezi, a most megjelent kötet belső tagolását is indokolhatja. Ezt a tagolást követve, az első részbe sorolt tanulmányok annyiban tekinthetők megalapozó jellegűnek, hogy az ún. ősforrások szerepének általános jellemzése után (Horváth Pál és Szögi László) a magyarországi felsőfokú művelődés 12-13. századbeli eredményeit foglalják össze a magyarjogi kultúra megteremtésében nagy szerepet játszó, bár az egyetemi szintet jelentő „Studium generale" fokára nem emelkedő ún. káptalani iskolák, illetve a külföldi egyetemekre kikerülő, majd a peregrináció után hazatérő klerikusok tevékenységének felidézésével (Székely György),