Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Rupert Klieber: Jüdische, christliche, muslimische Lebenswelten der Donaumonarchie, 1848-1918 (Ism.: Bolf Barbara) III/779
782 TÖRTÉNETI IRODALOM akik nagy befolyásra tehettek szert. Az új politikai csoportosulások részesei lettek a helyi egyházi életnek, és megteremtették saját kommunikációs csatornáikat is. Sok vitát keltett az egyház-közeli szervezetek azon törekvései, hogy bővítsék az egyházi infrastruktúrát, és krisztianizálják az egyetemeket és az állami hivatalokat. Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupálásával a Monarchia befolyása alá került egy túlnyomórészt muszlimok lakta terület is, ezért a szerző egy kisebb fejezet erejéig velük is foglalkozik. Ezt a régiót az Isztambultól való nagyfokú függetlenségjellemezte, így az iszlám fő irányzatától eltérő szokások is kialakultak. A helyi tradíció gyakran megengedte az alkoholfogyasztást és a mágikus praktikák használatát. Az első alfejezet az okkupált terület igazgatását tárgyalja. A terület hivatalait közvetlenül a pénzügyminisztérium alá rendelték, amellyel az a különleges helyzet is együtt járt, hogy a jozefinista egyházpolitika zavartalanabbul valósulhatott meg, mint más területeken. A muszlimok részéről ez együtt járt egy öntudatos, de lojális és a külföldtől lehetőleg független vallási közösség kialakításának igényével. Emellett megindult egy szerbekkel szembeni önálló, bosnyák nemzettudat kialakulása is. Azonban a társadalom reformokat visszautasító magatartása megnehezítette a fejlődést célzó intézkedések végrehajtását. Társadalmukban a nők gyakorlatilag írástudatlanok voltak, feladatuk a háztartás vezetése volt, a nyilvánosság előtt pedig csak elfátyolozott arccal jelenhettek meg. A házasságokra többségben a monogámia volt jellemző, ritkábban előfordult egyidejűleg kettő vagy három feleség is egy férfi oldalán. A magas analfabetizmus és az alacsony iskolázottság miatt ebben a társadalomban különösen nagy volt a szájhagyomány útján öröklődött tudás jelentősége. Klieber ezek megállapítása után bemutatja a különböző iskolatípusokat is, majd áttér a vallás szerepének boncolgatására. A muszlimok a kötelező vallási gyakorlatokat általában végrehajtották, bár a társadalom laicizálódása egyre fokozódott. Az oktatás gyengeségei miatt a vallási vezetők képzettsége nem volt magas. Az új kormányzat a modernizációt ráerőltette az alattvalókra, ami megnyilvánult az állami hivatalnokok számának megtöbbszöröződésében is. A professzor végül arra is kitér, hogy az okkupációt követően a Monarchián belül mely területekre költöztek muszlim közösségek, és milyen szerepet vállaltak a hadseregben az első világháború idején. Utolsóként a protestáns felekezetetekkel foglalkozik a könyv. A különböző protestáns közösségek csak lazán kapcsolódtak, egymástól szeparáltan éltek a választott lelkipásztorok vezetése alatt. Ez köszönhető volt a hitvallásbeli különbségeknek, de a nyelvi sokszínűségnek is. Az első alfejezet a magyarországi protestantizmussal foglalkozik. Voltak kis, szektajellegű közösségek, mint a nazarénusok és a szombatosok, akiket az egyházi körök nem néztek jó szemmel, és akik ezért zaklatásoknak voltak kitéve. Nem nagy számú, de annál jelentősebb felekezet volt az unitáriusoké, akik jórészt magyar anyanyelvűek voltak, és Erdélyben a négy bevett vallás egyikét képezték. A Monarchia legnépesebb protestáns felekezete a svájci mintát követő református volt. A 19. századi Magyarországon a kálvinisták lakta területek voltak azok, amelyek a modernizációban leginkább élenjártak. A szerző ismerteti foglalkozási jellemzőiket és szokásaikat, amelyekre népi mágiától sem mentes puritanizmus voltjellemző. Megállapítja, hogy a reformált egyházban a többi felekezethez képest jelentősebb volt a vallási közömbösség és a kisebb közösségek kiszakadása. A másik nagy protestáns felekezetről, az evangélikusról megtudjuk, hogy németajkú közösségeik a Lajtán túlhoz képest Magyarországon kevésbé voltak öntudatosak és hajlottak a magyarosodásra. Náluk is megfigyelhetőek a társadalom általános tendenciái, a kivándorlás, a felekezet elhagyása, kisebb csoportok kiválása. Az erdélyi szászok helyzete más volt. Ők alkották a Monarchia leghomogénebb lutheránus csoportját, akik meg tudták őrizni nyelvüket, ellenálltak a szekularizációnak, egyházi iskoláik számát pedig magyarországi hittestvéreikkel szemben növelhették. Társadalmi életükben fontos szerep jutott a különböző egyesületeknek, testvériségeknek, püspökeik pedig nagyobb tiszteletnek örvendtek, mint bármely más protestáns felekezetnél. A harmadik alfejezet az alpoki, cseh, morva, sziléziai, galíciai és bukovinai protestantizmust mutatja be. Az Alpok az a terület, ahol a protestánsok már az üldözések idején menedékre leltek, így elszigetelt paraszti közösségeikben virágzó református élet alakult ki. Sajátos protestáns élet fejlődött ki cseh és morva vidékeken, ahol a református és evangélikus irányzat is jelen volt. A tradicionális protestáns környezetben körülbelül 1870-ig az iskolahálózat adta az egyházi infrastruktúra alapját, s csak az iskolák számának törvényi csökkentésével nőtt meg a parókiák jelentősége. A következő alfejezet a protestáns élet első átalakulásával foglalkozik, amely az Ausztria belső területein való megtelepedés és az 1861-es protestánspátens hatására történt. A század közepétől egyre több protestáns költözött be addig tisztán katolikusok lakta régiókba, városokba, ami magával vonta új hitközségek megszerveződését, és ezzel a protestáns társadalom átalakulását. A
