Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Rupert Klieber: Jüdische, christliche, muslimische Lebenswelten der Donaumonarchie, 1848-1918 (Ism.: Bolf Barbara) III/779
781 TÖRTÉNETI IRODALOM A következő alfejezet a románság helyzetét vizsgálja. Körükben nagyjából egyenlően oszlott meg az ortodox és az uniált egyházhoz tartozók száma. A felekezeti hovatartozás a mindennapi élet szempontjából nem választotta el a két közösséget, hisz az egész románságra jellemző népi hitvilág és modernizácó-ellenesség összekapcsolta őket. Az állami privilégiumok szintjén azonban már érezhető volt a két csoport közti különbség, hisz az uniáltak a császár lojális alattvalóiként 1853-ban önálló metropóliát vívtak ki maguknak, míg ortodox társaik a szerb egyházszervezet alá tartoztak. Klieber megállapítása szerint a magyar kormányok asszimilációs törekvései és az erősödő nacionalizmus ellenére a román emberek identitástudatát és mindennapi életét leginkább a vallási tényező („Faktor Religion") határozta meg az egész korszakban. A szerb egyház helyzete különbözött az eddig említett népcsoportokétól. Nemcsak azért, mert az egész közössség egységesen az ortodox egyházhoz tartozott, hanem azért is, mert benne a laikusoknak kiemelkedően nagy szerep jutott, akik ezt a lehetőséget sokszor politikai céljaik elérésére használták fel. Ezzel párhuzamosan a szerb püspökök elveszítették vezető szerepüket, de ugyanez jellemezte az alsóbb egyházi rendek viselőit is. A szerb népesség mindennapi életét azonban hasonlóképpen jellemzi a szerző, mint azt a többi keleti keresztény felekezetnél tette. Végül arra a kérdésre keresi a választ, hogy ezek a felekezetek vajon erősítették vagy gyengítették a Monarchiát összetartó erőket („Die »Ostkirchen«: Verstärker oder Dämpfer der zentrifugalen Kräfte des Habsburgerreiches?"). Ehhez megvizsgálja a felekezetek és a központi kormányzat viszonyát. A könyv leghosszabb fejezete a római katolikus egyházról szól, amelyhez a Monarchia lakosságának túlnyomó része tartozott. Ennek ellenére — ahogy Klieber fogalmaz — a Monarchia mégsem volt katolikus „Dorado", mert jelen voltak az egyházat kritizáló irányzatok is, melyek célja a római egyház befolyásának csökkentése volt. A mindennapi vallásosság terén 1914 előtt az agrártársadalmakrajellemző népi vallásosság voltjellemző, amit a modern hatások még nem érintettek. A regionális népi hagyományokkal összefonódtak a katolicizmus egyes elemei, amelyek révén 1650 és 1750 között egy karakterisztikus kulturális nyelv alakult ki. A tradíciók közül sok a jozefinista reformokat túlélve Ferenc József korában is meghatározta a társadalom vallási életét. így helyi szokássá váltak például a barokk vallásos színdarabok nyomán a betlehemes és passiójátékok, de a szerző megemlít több, jeles napokhoz és időszakokhoz (például vasárnap, böjt, húsvét, elsőáldozás) kapcsolódó népszokást is. Rávilágít azokra a különbségekre, amelyek a népi gyakorlat és az egyház nézetei között voltak, például a szexualitás terén. A hívek világa után a papok és szerzetesek mindennapjait vehetjük górcső alá. A többi felekezet esetében a papi utánpótlás megteremtésének legsikeresebb módja az volt, hogy a klerikusokat saját leszármazottaik követték az egyházi hivatalban. Ezzel a lehetőséggel azonban nem élhetett a római egyház, hisz papjainak és szerzeteseinek megtiltotta a házasságkötést. A papság csökkenő létszámának megfékezésére a felsőpapság új szemináriumokat állított fel. Klieber leírást ad a szeminaristák életéről, majd áttér a szerzetesek tárgyalására, majd kiemeli a missziós és a női közösségek növekvő számát. Főként a női közösségek fellendülése volt számottevő a korszakban, amelyek elsősorban a szociális munka területén tevékenykedtek (például betegápolás, nevelés). A professzor egy táblázat segítségével arra is felhívja a figyelmet, hogy a Monarchia egyes területei között milyen eltérések figyelhetőek meg a klerikusok számát illetően. Megismerjük a helyi hierarchia élén álló alsópapság helyzetét, majd az egyházi karrier lehetőségeit is. A korszakban általános tendenciaként megfigyelhető, hogy egyre több nem nemesi származású klerikus kerülhetett főpapi pozícióba a Monarchia mindkét felén. Az egyház és a világi kormányzat közötti konfliktusokra is találunk néhány példát, többek közt az 1848-as forradalom és a vegyes házasságok szabályozása kapcsán, de megismerünk egyházon belüli ellentéteket is. A következő alfejezet a katolikus társadalom „oszloposodásáról" („Versäulung") és annak modernizáló hatásairól szól. A 19. század közepétől indult ez a folyamat, melynek jelei a növekvő számú, különböző minőségű katolikus csoportok voltak. Ezek elsősorban magánkezdeményezésekből indultak ki, résztvevői pedig laikusok és az alsópapság tagjai voltak. Ez érintette a hagyományoknak megfelelően eddig is létező vallásos testvériségeket, amelyek például az elhunytak végtisztességben részesítésére alakultak, majd folyamatosan újabb közösségek születtek újabb célokkal. Ilyenek voltak az új, polgári egyesületek, melyek kezdetben karitatív vagy kulturális céllal alakultak. A későbbiekben a szerveződés szempontjai kibővültek például az azonos jogállású vagy foglalkozású hívek egy közösségbe vonásával. Az utolsó alfejezet a katolikusok politikai szerepével és kialakuló pártjaival foglakozik. Az 1890-es évektől kezdett teret hódítani a keresztényszociális mozgalom, amelynek bázisai a már korábban tárgyalt egyesületek voltak. Ezzel megjelentek a politizáló papok („Priesterpolitiker"),
