Századok – 2011

KRÓNIKA - † Lackó Miklós 1921-2010 (Hajdú Tibor) I/265

266 KRÓNIKA demokráciánk történetéből c. cikkében (Történelmi Szemle, 1959. 3-4. sz.) Erre késztette a Molnár Erik, az intézet igazgatója iránti lojalitás is. Az ilyen hivatalos összefoglalókban szerepeltek olyan obligát meghatározások, amelyekkel Lackó közismerten nem értett egyet, a kortársak azonban az ilyen megnyilatkozásokat nem is tekintették személyes produktumnak. Lackó 1970-től az akkor létrehozott Legújabbkori Osztály vezetője lett és az maradt nyugdíjazásáig, 1991-ig. Osztálya évköre kezdetben 1918-tól a folyó évig teijedt, de hamarosan megalakították a Jelenkor-történeti Osztályt s ezzel megszabadították az 1945-öt követő évektől. Miután ekkor már az Intézet munkatársai csak alkalmilag foglalkoztak az 1918-1919-es forradalmakkal, Lackó osztálya érdemben a Horthykorszak történetét kutatta. Lackó kutatómunkája osztályvezetőként kétirányú lett. Miközben a maga elég nagyvonalú módján irányította osztálya munkatársait, saját érdeklődése mindinkább a magyar kultúra, eszmetörténet vitás kérdései, nagy egyéniségei felé fordult. Ennek megfelelően a két világháború közti politikatörténetről inkább csak összefoglalásokban írt vagy mások írásait tartalmazó köteteket szerkesztett, látott el előszóval. A 10 kötetes Magyarország Története 8. kötetében (első kiadás 1976.) már a két háború közti művészetről, társadalomtudományokról, ideológiákról szóló fejezeteket kérte magának. E „8. kötet" megjelenése után nyerte el a „történettudományok doktora" címet. „Válságok-választások" (1975), „Szerep és mű" (1981), „Korszellem és tudomány 1910-1945", (1988) „Sziget és külvilág" (1996) című tanulmányköteteiben is főleg ilyen tárgyú, előbb folyóiratokban megjelent esszéit gyűjtötte össze. írásai a szakterületek művelőinél szélesebb körben is nagy érdeklődést, vitákat váltottak ki. 2003-ban Eötvös József- koszorút kapott. A teljesség igénye nélkül: a fenti kötetekben jelentek meg terjedelemre tömör, de nagyon is fontos írásai az „új szellemi frontról", Kerényi Károlyról, Lukács Györgyről és Révai Józsefről, Németh Lászlóról, a Nyugatról és Osvátról, a népiekről és Illyésről, Prohászka Lajos és mások nemzet-karakterológiájáról, a politikai ideológiák és a társadalomtudományok átalakulásáról a harmincas években, Szekfű Gyuláról és a kor más vezető történészeiről. „Viták a nemzeti jellemről a XX. század első felében" című előadása külön füzetben is megjelent az „Előadások a Történettudományi Intézetben" sorozatban. Ebben egy olyan kompromittált, tehát sokáig megkerült, de megkerülhetetlen kérdéskör vizsgálatába fogott, ami azóta is kényes témának számít. Érdekes, hogy könyv-terjedelmű monográfiát a hetvenes évektől nem írt, bár egyes nagyobb munkáit vagy a „8. kötet" általa írt fejezeteit könnyen bővíthette volna könyvvé - az ő műfaja az esszé lett. Ezek a munkái máig sem veszítettek jelentőségükből, ellenkezőleg, megkerülhetetlen kiindulási pontok napjaink eszmei vitáiban. Utolsó nagy tanulmányai: Válságkorszak - válságelméletek (Múltunk, 2007/3. sz.), Hamvas Béláról, az Elsodort faluról, Szekfű Három nemzedékéről és Magyar Szemléjéről, Horváth Jánosról - és befejezetlen Molnár Erik-elemzésének első része, amelyben nagy teret szentel a sokat vitatott ún. Molnár Erik, más néven nacionalizmus vitának. (Századok, 2008/6. sz.) Azoknak, akik sémákban látják a második világháború utáni évtizedek és benne a történettudomány történetét, nehéz lenne megmagyarázni, ki volt Miklós. Gyerekkorom óta ismertem és elmúlása előtt néhány nappal még élvezhettem