Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében (Ism.: Pihurik Judit) I/241

245 TÖRTÉNETI IRODALOM a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy ez a tény is mutatja: a szovjet hatóságok nem voltak érdekeltek a halálozási ráta növekedésében. Megállapítása szerint biztosra vehető, hogy a hadifogolytáborokban 11-15% volt a halálozási arány, az internáltak körében ennél magasabb: 20-23%. A jelenleg ismert adatok szerint összesen 66277 magyar halt meg szovjet hadifogságban, és bár a szerző semmiképpen nem tekinti lezártnak a témára vonatkozó kutatásokat, szisztematikus vizsgálódásainak eredménye egyértelmű: revideálni kell a köztudatban forgó, és szakirodalmi munkákban is felbukkanó pontatlan adatokat, következtetéseket. (A recenzens által talált egyetlen nyomdahiba e részben található: a 187. grafikonjának 1942-re vonatkozó oszlopa nem arányos a feltüntetett számadattal.) A téma másik vitatott területe az elítélt hadifoglyok elleni eljárások kérdése. A háborús bűnösök felelősségre vonásának alapja az 1943. április 19-én életbe lépett rendelet: „A német fasiszta gonosztevők, a szovjet polgári lakosság és a fogságba esett vöröskatonák körében gyilkosságokat és kínzásokat elkövetők, a kémek és a hazaárulók megbüntetéséről". Bár a szerző hangsúlyozza, hogy a Szovjetunióban a nemzetközi jogi normákat is figyelembe vették, saját törvényeik szerint vonták felelősségre a háborús bűnöket elkövetőket. Ezen perek során 1947-re a jogszerűség látszatával is szakítottak — mint a szerző kitér rá, a gyorsított eljárásokban nem volt ügyész, ügyvéd és tanúk sem, sőt előfordult, hogy tolmácsot sem alkalmaztak —, kizárólag a CSGK-jegyzőkönyvek alapján történt az ítélkezés. Varga Éva Mária azonban többször hangsúlyozza, hogy a jogszerűtlen eljárások nem jelentik azt, hogy a vádlottak mindegyike ártatlan volt. 1947. november 21-én született a döntés arról, hogy a különböző táborokból Vorkutára szállítják az elítélt hadifoglyokat és internáltakat, köztük a szerző részvételével zajló kutatások eddigi eredményei szerint 1000 magyart is. Öt százalékuk a harmincas évek politikai tisztogatásainak áldozataként, negyedük tiltott határátlépésért (zömében a zsidótörvények elől menekülve), ötödük elítélt hadifogolyként kei-ült büntetőtáborba, és több mint félezer, különböző társadalmi státusú személy 1945-től háborús bűncselekménnyel vagy kémkedéssel megvádolva jutott hasonló sorsra. További feltáró munkát igényel annak kiderítése, hogy az utóbbi két csoportból hányan szenvedték el jogos büntetésüket, s mennyien váltak politikai áldozattá. A hadifoglyok munkaerejének felhasználását a szovjetek a háborús pusztítások helyreállításával indokolták, és nekik kellett megtermelniük önfenntartásuk költségeit is. A helyzet akkor kezdett javulni, amikor kialakult a tábori adminisztráció és a hadifoglyok munkáját felhasználó gazdasági egységek közötti együttműködés, de a legfontosabb munkamorál-javító intézkedés a fizetés biztosítása volt. Ezt ugyan kezdettől előírták, ám a Varga Éva Mária által hivatkozott visszaemlékezések szerint úgy tűnik, hogy a foglyok 1947-ig nem kaptak kézhez pénzt: keresményük vagy csupán önfenntartásukat fedezte, vagy mások zsebébe vándorolt a többlet. E téren is az volt a meghatározó, hogy hol, milyen jellegű munkát végeztek a foglyok, és milyen volt a tábor személyzete, mert ebben igen komoly eltérések mutatkoztak. A későbbiekben — ha volt lehetőség a normán felüli teljesítésre — komoly megtakarítások is keletkezhettek. 1946-tól vált lehetővé, hogy az alacsonyabb rangú tisztek is dolgozhassanak; ezt, mint egy idézett levél is igazolja, ők maguk is kérelmezték (a tartalom megfelelt a szovjet propaganda munkával kapcsolatos passzusainak: „becsület dolga"), de hihető, hogy értelmes alternatíva volt a tétlenséggel szemben. Hogy a hadifoglyok számára nem pusztán kényszert vagy később kereseti forrást jelentett a munka, hanem a túlélés záloga is volt, azt ismét Örkény István szavaival hitelesíti a szerző. A továbbiakban tényekkel, adatokkal alátámasztva, táblázatokba foglalva vázolja fel a könyv a táborrendszer földrajzi elhelyezkedését, a foglyok eloszlását és azon területeket, gazdasági ágakat, ahol foglalkoztatták őket. A meghatározott célnak megfelelően a magyar hadifoglyok majdnem fele (49%) az építőiparban, illetve azzal összefüggő területen dolgozott, de jelentős volt az energia- és hadiiparban való részvételük is (22, illetve 17%), míg a kohó- és gépiparban 8%-uk, fele ennyi egyéb ipari területen és a mezőgazdaságban végezte munkáját. Hogy ez a pontos és többoldalú nyilvántartás milyen eredményességű munkaerő-felhasználást takart, azt a szerző szerint nehéz rekonstruálni. Megint csak a szocialista gazdálkodás egyik sajátossága akadályozta a valós kép felrajzolását: a termelési mutatók sok esetben nem valós adatokat tartalmaznak. A felhozott példák is ismerősek: a minőségi szemlélettel szembenálló mennyiségi elv, alapos munkavégzés helyett a tervteljesítés preferálása. A magyar hadifoglyok munkájának értéke azonban megfelelt százalékos arányuknak: 10%-ot tett ki az összértékből. Az élelmezés és az egészségügyi ellátás a könyv külön fejezete. Pontos táblázatok és leírások alapján alkothatunk képet az előirányzatokról és az ellátási nehézségek következményeként létrejött valós helyzetről: a hiánybetegségekről, a foglyok egészségének tragikus romlásáról, melynek követ-