Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében (Ism.: Pihurik Judit) I/241

246 TÖRTÉNETI IRODALOM kezményeként a legnehezebb időszakban kannibalizmus is előfordult. Ezek a rendkívüli körülmények között mért adatok azonban nem általánosíthatók, és fontos, hogy még ekkor rendelet született a foglyok élelmezésének és életkörülményeinek javításáról, meghatározták a barakkok berendezését, közszükségleti felszereléseit, belső hőmérsékletét is. Annak, hogy a hadifoglyok a rendelkezések dacára sokszor nem kapták meg az előírás szerinti élelmiszeradagot, számtalan oka volt, a létszámhelyzet változásától a szállítási nehézségekig, de a legnagyobb gondot az élelemhiány jelentette. A helyzet akkor javult, amikor 1947-ben a jegyrendszert megszüntették, és lehetővé vált a táborokban büfék, boltok nyitása. A lakossággal való cserekereskedelem már korábban működésbe lépett. 1947-től a táborok 40%-ában már könyvtárak működtek (bár ezek szerves részét alkották Lenin és Sztálin válogatott művei, mellettük ott sorakoztak a klasszikusok is), mozi- és színielőadásokat tartottak, komoly sportélet folyt. Mindez az otthontól való távollétet megkönnyítő, az elviselhetetlent elviselhetőbbé tevő tényező volt, mely az élhető, emberi élet ígéretét is magában hordozta. A szerző a színházi előadások szerepét emeli ki, mint a kulturális tevékenység legfontosabb terepét, mert a foglyok legszélesebb körét aktivizálta. Legalább ennyire fontos volt a sport, főként a futballmérkőzések, de sokan sakkoztak is. Kiemelkedő teljesítmények ritka jutalmaként a foglyok utazhattak (Moszkvába, üdülőhelyekre), de ez keveseket érintett, és e program nem volt mentes a propagandisztikus célzattól sem. A GUPVI tevékenységének a táborok szervezése, irányítása mellett volt egy másik fontos területe: a hadifoglyok antifasiszta ideológiai átnevelése. A háború idején ez a cél dominált, a háború után a káderképzés vált elsődlegessé. Már egy 1943 márciusában készült jelentés előírta a főként osztályszempontok alapján kiválogatott hadifoglyok antifasiszta átképzését és politikai nevelőmunkára való felhasználásukat, bár ekkor még — mint a szerző hangsúlyozza — elsősorban abból a célból, hogy a táborlakók a fasiszta ideológia hatása alól kiszabadulva a Szovjetunió barátaivá váljanak. Ennek érdekében az ideológiai átnevelés része volt a Németország háborús szerepével kapcsolatos felvilágosító előadás ugyanúgy, mint a Szovjetunió bemutatása és politikai alapfogalmak megtanítása. Ide kapcsolódik, hogy Varga Éva Mária feltáró munkájának eredményeképpen különleges forrásokról is hírt kaphatunk: a hadifoglyok által írott és készített emlékekről. A fotók, irodalmi alkotások mellett több mint száz emlékalbumról van szó, melyeket a hadifoglyoknak a táboréletről, a háborúról és a Szovjetunióról szóló beszámolóiból állítottak össze, s maguk illusztráltak. A rendre felbukkanó fejezetek alapján látható: sablonos kérdés volt, bár inkább az Örkényi abszurdra rímel annak firtatása, hogy „mi tetszett s mi nem tetszett" a Szovjetunióban. Ám még itt is születtek olyan válaszok, melyek valós megfigyelésekről, tapasztalatokról árulkodtak: például a társadalmi válaszfalak leomlását sokan pozitívumként említették, de a hiánygazdálkodás jeleit is szóvá tették. Voltak azonban, akik arra keresték a választ, hogy a vallásszabadság hogyan valósul meg a muzulmán tagköztársaságokban, lehet-e ott többnejűség. Olyan kérdések ezek, melyek a látottak-hallottak alapján józan — ha úgy tetszik: paraszti — ésszel vetődtek fel a foglyokban. A szerző vélekedése szerint az emlékalbumok, köszönőlevelek tömeges aláírása — még ha a többség nem is látta el kézjegyével — azt mutatja, hogy a külföldi hadifoglyok mintegy ötöde fogékonnyá vált a kommunista eszmékre a fogság évei alatt. E kijelentéssel nem értek maradéktalanul egyet. Nem vonva kétségbe azt, hogy a kinti tapasztalatok érlelhettek változást politikai felfogásukban, csupán azt hangsúlyozva, hogy ennyire extrém helyzetben a legfőbb motiváció — a hazatérés vágya — minden egyéb érzületet, gondolatot felülírhatott. A rendeletekből, utasításokból kibomló hadifogoly-történelem személyesebbé válik, amikor a szerző a táborlakók mindennapjait, beszélgetéseit idézi fel, még akkor is, ha ezt egy 1944-ből származó politikai tiszti jelentés, vagy ellenőrzött szövegű tábori napló alapján teszi. Előbbiben ott sorakoznak a frekventált témák a munka fontosságától kezdve a sorsukra vonatkozó kérdésekig, Erdély helyzetétől a Nyilaskeresztes Párt iránti ellenszenvig, postai levelezőlap igénylésétől a magyar agrárkérdésig. A könyv azt is elénk tárja, hogy a háború után nyugalmasabbá vált világában — a szerző szavaival élve — kivirágzott a lágerkultúra, avagy — Örkényt idézve — „nőtt az éhség a betűre". Ezt a táborparancsnokság is szorgalmazta, de egybeesett a hadifoglyok spontán törekvésével is. A hivatkozott források — egy GUPVI-jelentés és az író elkeseredett sorai — e kultúra alacsony színvonalára utalnak. De a recenzens vélekedése szerint a szovjet forrás bizonyára valamilyen, a pártos kultúrát preferáló megfontolásból ítéli el a „túl könnyű" műfajok népszerűségét, Örkénynek a sorstársai „barbár tudatlansága" felett kesergő mondatai pedig — ha részben jogosak is — helyzetéből adódó, a Horthy-rendszerrel szembeni oppozíciót is tükröznek. Mert a volt katonák műveltsége, érdeklődése, mentalitása valóban tükre a kornak és a társada-