Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében (Ism.: Pihurik Judit) I/241
244 TÖRTÉNETI IRODALOM időnként még hozzájuk képest is alacsony színvonalú ellátottságát. A GUPVI azzal érvelt, hogy erőnlétük megőrzése érdekében kell táplálni a táborlakókat, ezért előfordult, hogy a nem megfelelő feltételek miatt felmentették őket a munka alól, ami miatt viszont a helyi párt- és vállalatvezetők bepanaszolták a hadifogolyügyi központot. Varga Éva Mária rendkívüli precizitással vázolja fel ezt az egész bonyolult helyzetet, a GUPVI-táborvilág kiépülését és működését. Megvilágítja a tényeket, átláthatóvá teszi a rendszert, így az olvasó egyre kevésbé tartja valószínűnek, hogy tíz- vagy százezrek tűnhettek volna el nyomtalanul ebben a pontosan megszervezett táborvilágban. El is érkeztünk tehát a legkényesebb pontig: a számokig. Az adatok egyeztetése mérhetetlen koncentrációt kívánhatott, mert a nagyságrendek miatt gyakorta ezres-tízezres eltérések szinte elhanyagolhatónak tűnnek. Csakhogy minden egyes szám mögött egy-egy sors van, s a szerző láthatóan ennek tudatában igyekszik mindennek utánaszámolni, feltárni a különbségek okait. Részletezi, miért nem lehet hajszálpontosan meghatározni, hány fogoly volt, ugyanakkor azt is tisztázza, miért nem lehet nagyságrendekkel eltérni a források által valószínűsíthető tényektől. A háború kezdeti időszakára vonatkozóan kevés az adat. Az első ismert szovjet forrás szerint 1942. január 1-jéig 66 magyar hadifoglyot ejtettek, novemberben 384 főt jegyeztek fel. 1943. január 5-én 324 katonát és 66 munkaszolgálatost tartottak számon - a szerző megjegyzése szerint ez a kategória csak az idézett iratban szerepel, egyébként nem regisztrálták, hogy ki teljesített fegyveres szolgálatot és ki nem. A doni katasztrófára vonatkozóan két forrás is alátámasztja a már idézett adatot, mely szerint 1943 februárjára 31.299 volt a magyar hadifoglyok létszáma, az év decemberében pedig már csupán 3258 fő. Mint erre már utaltunk, ekkor zömében alultáplált, beteg, sebesült a katonák nagy része, s az adott körülmények között ellátásuk szinte lehetetlen volt, ebből adódott az óriási, a 90 százalékos veszteség. A katonák foglyul ejtése 1944 végétől vált tömegessé, és ekkor már a civil lakosság köréből is elszállítottak több ezer hadifogolyként nyilvántartott személyt. A szerző megpróbálja az internáltak lélekszámát megállapítani, bár ez még nehezebb feladat, mert előadódott, hogy különböző okok miatt civileket is hadifogolyként regisztráltak, vagy ugyanaz az adat több helyen szerepel, illetve tudunk regisztrálás nélkül elvitt 13 ezer fős csoportról is. Mivel a németek jóvátételi munkára kötelezésébe a szövetségesek beleegyeztek, e kérdést külön kell kezelni, még ha a szovjetek ezt a nem Németországban élő népességre is kiterjesztették. Nálunk magyarokat is nyilvántartásba vettek velük együtt, összesen 50.292 főt, akik közül 32 ezret internáltak a Szovjetunióba. Meghaladja az ötvenezret a Budapesten elfogott polgári lakosok lélekszáma is, és a Dunántúlon még 3-4000 fő került az internáltak közé. Varga Éva Mária végül — Korom Mihály adataival egyezően — 82.500 összegyűjtött civillel számol, akiknek nagy részét, 72 ezer főt internáltak a Szovjetunióba, ahová így — a németként regisztráltakkal együtt — összesen 100-110 ezer civil fogoly kerülhetett. A magyar hadifoglyok száma 1945 januárjában 125.263 volt és folyamatosan gyarapodott, összlétszámuk végül megközelítette a 460 ezer főt. A szerző azt sem hallgatja el, hogy az összes fogságba került magyar száma nem egyezik minden forrásban. Korom Mihály számításai, valamint saját kutatásai alapján arra a következtetésre jut, hogy 555-565 ezren lehettek a hadifogolyként, civilként vagy németként Magyarországról internáltak. Ezután teszi fel Varga Éva Mária azt a fontos, a szakirodalomban eddig ritkán szereplő kérdést, hogy a fenti tömegből mennyien kerültek ki a Szovjetunióba. Az általa feltárt források szerint összesen 385-390 ezren voltak, feltételezése szerint kétharmaduk hadifogoly, harmaduk internált. 1945 és 1956 között különböző források szerint szerint 377-379 ezer, a civilekkel, más állampolgárságúakkal együtt 418-419 ezer volt a hazatérők száma. Közülük 1945-ben — főleg egészségügyi okokból — 209-219 ezer fő szabadult, legtöbbjük még a fronttáborokból, de 50 ezren már a Szovjetunióból érkeztek vissza. 1946-ban csak 20 ezren tértek haza, 1947-ben 100 ezren, 1948-ban pedig közel 90 ezren. 1949-ben további 3500 fogoly érkezett Magyarországra, és kilencezren maradtak kint. A repatriálás ütemét a minisztertanács a Szovjetunió gazdasági érdekeit figyelembe véve határozta meg, ezért a munkaképes foglyok nagy része csak 1947-48-ban térhetett haza, az utolsó nagy csoport — köztük internáltak is — 1950-ben, 7900 fő. Sztálin halála után a még fogságban levők amnesztiarendelettel szabadultak: 1398 magyar állampolgár a táborokból, 144 a börtönből. Kisebb csoportokat csak később adtak át, 1955-ben és 1956-ban. A legérzékenyebb pontok közé tartozik a halálozások száma, mely szinte kideríthetetlen. A pontatlanság egyik oka, hogy a vidéki hatóságnak nem volt érdeke a halálozások bejelentése, mert a kiutalt fejadagot — lásd Rejtő Jenő Csontbrigádjának a metódusát itt is valóra válni — el lehetett osztani. A hivatalos — és titkos —jelentések kevesebb adatot közöltek a valóságosnál, és
