Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Borhi László: Magyar-amerikai kapcsolatok 1945-1989. Források (Ism.: Stefano Bottoni) VI/1572
TÖRTÉNETI IRODALOM 1575 döntenek Magyarország részleges elengedéséről (52.). Ebben a kontextusban bangzott el Dulles külügyminiszter elhíresült mondata: az Egyesült Államok nem tekint potenciális szövetségesként a kelet-európai államokra, köztük Magyarországra. A szerző fontos külső körülményre is rámutat. Az 1948 utáni legsúlyosabb kelet-európai válság kezelésében Amerika nem számíthatott legfőbb szövetségeseire, Nagy Britanniára és Franciaországra, akik a forradalommal szinte egy időben szánták el magukat az Egyiptom elleni támadásra, magukra haragítva a tehetetlen washingtoni kormányt és a világ közvéleményét (62-65.). Dulles külügyminiszter és Eisenhower elnök álláspontja között ráadásul súlyos ellentét húzódott. Eisenhower még október 30-án is azt remélte, hogy Kelet-Európát semleges és független zónává lehet átalakítani. Az amerikai álláspont ebben a kérdésben is információhiányról tett tanúbizonyságot: alig egy napra rá, október 31-én az SZKP elhatározta a második intervenciót, és az ország keleti felébe újabb szovjet csapatok érkeztek. Az 1956-os forradalom hosszú távú hatásáról Borhi fontos megállapítást tesz John Lewis Gaddis nyomán: a washingtoni vezetést éppen az amerikai nukleáris fölény hozta kellemetlen helyzetbe, amelynek következtében folyamatosan nyugtatnia kellett a szovjeteket, miközben azok saját befolyási övezetükben kíméletlenül érvényesítették politikai és katonai érdekeiket. 1956 nem jelentett fordulópontot a szocialista tömb belső életében, sőt a magyar forradalom erősítette a szovjet hatalmat és újabb lökést adott a katonapolitikai és a gazdasági tervenek összehangolásához (66.). 1956 egyaránt kudarcélményként vonult be az amerikai külpolitika és a magyar-amerikai kétoldalú kapcsolatok történetébe. A forradalom eredményeként a korábban is fennálló feszültségforrások mellett (pl. az államosított vagyon helyzete, a Szent Korona visszaadása) újabbak keletkeztek, mint például a magyar kérdés napirenden tartása az ENSZ-ben 1963-ig, az amerikai nagykövetség épületébe menekült Mindszenty bíboros helyzete, az 1956 utáni bírósági megtorlások és az erre adott amerikai válasz, valamint az USA által befogadott közel 40 ezer magyar menekült beilleszkedése. A Borhi László által közölt iratok sokoldalú bepillantást engednek a Kádár-rendszer külpolitikájának egyik legnehezebb relációjába. Az amerikai kapcsolatot a hidegháborús konfrontáción túlmenően több strukturális probléma is terhelte egészen az 1980-as évek második feléig. Az első és legfontosabb az volt, hogy a kádári magyar vezetés az amerikai-szovjet viszony alakulásától tette függővé a Washingtonhoz való közeledést. Sokat ártott Magyarországnak az is, hogy a bilaterális kapcsolatok fejlesztését nyíltan alárendelte a nemzetközi játszmáknak. Washingtonból nézve a budapesti politikusok belső meggyőződésük ellenére kielégítették szovjet „gazdáik" igényeit (Puhám amerikai nagykövet egyik 1969-es jelentésében olvashatjuk a nyers, de kétségkívül lényeglátó kifejezést - 122.). A bevezető tanulmányból és a közölt iratokból világosan kitűnik, hogy az 1980-as évek második feléig nem beszélhetünk felelős, független és nemzetileg elkötelezett magyar külpolitikáról, annál inkább egymással versengő, más-más logikából kiinduló apparátusokról (pl. a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium hírszerző és elhárító szervei [A kémelhárítás (BM III/II. Csoportfőnökség) amerikai vonalának tevékenységéről sok hasznos adatot tartalmaz Ungváry Krisztián tanulmánya: A Kádár-rendszer kémelhárítása. In Tischler János (szerk.): Kádárizmus - mélyfúrások. Évkönyv XVI. Budapest, 1956-os Intézet, 2009, 353-401.)], az MSZMP külügyi apparátusa, az Egyházügyi Hivatal ésa Kulturális Kapcsolatok Intézetének apparátusai. A külföldi (nyugati) kapcsolatokkal sokan foglalkoztak kellő szakértelem és empátia nélkül. Az eredmény egy ellentmondásokkal teli „magatartási vonal" lett. Kádár, bár „realista" politikát folytatott az Egyesült Államokkal szemben (73.), ugyanakkor más kelet-európai (pl. román és lengyel) vezetőkkel ellentétben nem szerette Amerikát és nem volt elragadtatva az amerikai kapitalizmustól, mint sikeres társadalmi konstrukciótól sem. Borhi László szerint Kádár külpolitikájában mindvégig lojális maradt Moszkvához, és a kényszeren túl őszintén hitt „a magyar-szovjet szövetségben és a Szovjetunió messianisztikus szerepében" (87.). Ennek csak részben mond ellent a kötet egyik legérdekesebb irata, Philip M. Kaiser amerikai nagykövet 1978. július 18-án készült feljegyzése Kádár János és a Budapestre látogató W. Averell Harriman, az amerikai külpolitika doyenjének találkozásáról (106. sz. irat). Noha az informális tárgyalásokat a világpolitika éppen aktuális témái uralták, a politikusi karrierje csúcsán levő Kádár nem mulasztotta el, hogy beszélgetőpartnerének néhány csípős megjegyzést ne tegyen a szovjet bürokrácia szűklátókörű világlátására vonatkozóan, amit Kádár a szovjet nép „védekező mentalitására" és az utóbbi évtizedek történelmi tapasztalataira vezetett vissza (777.). Másutt azonban a magyar pártvezető világosan leszögezte, hogy bár Magyarország érdekelt a két szuperhatalom viszonyának konszolidálásában és a nyugati-keleti kapcsolatok szélesítésében, de a szocializmus továbbépítésén dolgozik.
