Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Harsányi Iván: A félperifériáról a centrum felé. Spanyolország és Portugália a „hosszú 19." és a még hosszabb 20. században (Ism.: Ormos Mária) VI/1558

1560 TÖRTÉNETI IRODALOM ez a politikai mezőnyben, a hadsereg soraiban, a polgárság és főként az értelmiség köreiben, gyakorlatilag az egész populációban. Ugyanakkor azonban a szerző finoman érzékeltet két további körülményt. Ezek egyike, hogy egyik tábor sem homogén. Nem arról van szó, hogy az egyik oldalon a gonoszok, a másikon a szentek gyülekeznek. Sőt, még csak arról sincs szó, hogy az oktalan kegyetlenkedés nyomaira kizárólag az egyik táborban találhatunk. Bemutat esetet, amikor a köztársasági erők saját, eltévedt hitsorsosaik között rendeztek vérfürdőt. A spanyolországi viszonyokat tárgyalva Harsányi részletesen bemutatja, hogy mindkét tábor nehezen összeférő társadalmi és kulturális részekből tevődött össze. Volt egy összekötő kapcsuk, az egyik esetben a földbirtokosok és az egyház meghatározó befolyásának, valamint a centrális, önkényes hatalomnak az elvetése, a másikon a köztársasági eszme és minden alrendszerének, reform-javaslatának merev elutasítása. Az egyetértés itt azonban véget is ért. Más és más célok vezérelték a köztársasági táborban tömörülő mérsékelt reformereket, a szocialistákat, a kommunistákat és az anarchistákat. E vonatkozásban az is világossá válik, hogy az egy ideig eltartó habozásuk után a többféle módon beavatkozó szovjet szervek a kavalkádot nem csak nem igyekeztek csillapítani, és nem csak az erők összefogását nem animálták, de az ellentéteket kifejezetten élezték, és maguk is szították. Az utóbbi vonatkozásban talán még a kormány mellé küldött úgynevezett tanácsadók szerepét lehetne közelebbi vizsgálat alá vonni. Az egyes köztársasági áramlatokkal kapcsolatban viszont a magam részéről leginkább arra lennék még kíváncsi, hogy mivel magyarázható az anarchisták nagy súlya, vagy inkább annak fennmaradása éppen ebben a térségben, miközben a többi, korábban erős anarchista csoportokról nevezetes országban (Franciaország, Svájc, Olaszország) már alig volt szó róluk az első világháború után. Társadalmi, szellemi, ideológiai egységről a másik, a nemzetinek nevezett táborban sem volt szó. Kerek ideológiája valójában csak a Falange-nak volt, míg a hadsereg fellázadt része, a katolikus egyház „nemzeti" reprezentációja, a hadseregbe különböző okokból beállt közember más és más érdekeket képviselt, és eltérő elgondolásai voltak a jövőről. A Falange eredetileg egy önkényuralmi rendszer keretében végrehajtandó reformokat vallott saját célkitűzéseként, mígnem több vezetőjének békés vagy nem békés eltávolítását követően beletörődött abba, hogy önkényuralom lesz ugyan, de az elképzelt reformok elmaradnak. A hadsereg vezetése megoszlott, és még a tábornoki karban sem értett mindenki egyet a Franco által meghirdetett programmal és vízióval. Franco többek között éppen azért szorult rá a külső — olasz, német — segítségre, mert a légierő nem állt át, és a flotta nem volt egységes. A nemzeti oldal katonai vezetőit mindenekelőtt az foglalkoztatta, hogy elkerüljék a köztársaságiak minden tervezett, reálisan várható reformját a tisztikarban. A katolikus egyházi vezetőket elsősorban az vezérelte, hogy megőrizzék az egyház anyagi és szellemi hatalmát, de nem csak az alsópapságban, hanem magasabb szinten is akadtak papok, akik féltek a polgárháborús következményektől. Ráadásul ott voltak még a monarchisták, akik örültek ugyan a restauráció lehetőségét magába foglaló fordulatnak, de a nagy nemzeti táboron belül elsőként kezdtek mocorogni annak érdekében, hogy Franco helyén, vagy fölötte legyen királya az országnak. A köztársaságiak saját belső bajaik és viszonylag gyenge katonai erejük mellett végeredményben a nemzetközi helyzet átalakulásának lettek az áldozatai. Ezen a ponton Harsányi ismét jól érvényesíti plurális látásmódját, amikor a nemzetközi elmozdulásokat vázolja a müncheni egyezmény hatására. Korábban is voltak komoly súrlódások a vezető nyugati hatalmak és a Szovjetunió között, de München fordulatot hozott Sztálin gondolkodásában is, politikájában is. A két tábor, illetve az „egy a tábor, egy a jelszó" merev képletét a szerző különösen akkor vizezi fel, igencsak szerencsésen, amikor a rendszer ismét számos okból táplálkozó megrendülése elkezdte kikezdeni a rendszertámogatók és a támogatás határait. Egy nemzedékkel később, egy az 1930-as évek Európájához viszonyítva merőben új világban a hazai dolgok mind Spanyolországban, mind Portugáliában, de Görögországban is új színben kezdtek feltűnni. Az ibériai diktatúrák ugyan kegyelmet kaptak a második világháború után, de teljes jogú tagnak mégsem ismerték el őket sem európai, sem szélesebb nemzetközi hálózatokban, aminek a hátrányait nem volt nehéz felfedezni. Az időközben lassan bár, de mégis csak fejlődő polgári világban ez súlyos gondokat okozott. A rendszerhatárok fellazultak, és ez látható jeleket adott magáról a munkások köreitől, a vertikális szakszervezetektől és a rendi/korporatív intézményektől kezdve a tisztikar fiatalabb csoportjain át a gazdaság világáig. Ezek a diktatúrák előbb elvesztették nemzetközi, ezt követően nemzeti bázisukat is. Már nem volt más hátra, mint hogy decensen vagy viharosan elhalálozzanak. A finom, árnyalt ábrázolás képessége világosan megjelenik azokban a portrékban is, amelyeket Harsányi felvázol az ibériai diktatúra vezető személyiségeiről, Francoról és Salazarról, va-