Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Harsányi Iván: A félperifériáról a centrum felé. Spanyolország és Portugália a „hosszú 19." és a még hosszabb 20. században (Ism.: Ormos Mária) VI/1558

TÖRTÉNETI IRODALOM 1561 lamint a köztársasági oldal általa kiemelt, tiszteletre méltónak tartott egyéniségéről, Azanáról. A Franco és Salazar kép azért hihető, mert alaposan bemutatja karakterüket, felfogásukat, céljaikat és módszereiket. Ebből világossá válik, hogy mindketten elszánt ellenfelei voltak az ország nyugati értelemben vett megújításának, modernizálásának, illetve, ami Francot illeti, az is kiviláglik, hogy miután sokszoros véletleneknek hála kézbe vehette a „nemzeti oldal" vezetését, határtalan önbizalommal eltelve egyedül önmagát helyezte az ország megmentőjének szerepébe. A szerepébe vetett hit hatalmazta fel bensőleg a kegyetlenségre, ami miatt e „felhatalmazás" folytán nem érzett morzsányi lelkifurdalást sem. Az 1930-as évek spanyol történetének másik főszereplője is árnyaltan jelenik meg e könyv lapjain. Manuel Azana láthatóan az a személyiség, akire Harsányi Iván a legnagyobb megértéssel és szimpátiával tekint. Ezt a békés és nagy tudományos jövő előtt álló jogász embert a Primo De Rivera tábornok által létesített diktatúra vezette el az ellenzéki állásponthoz, majd a diktatúra bukása után az aktív politika vizeire. A baloldal 1931-es győzelmét követően Azana hadügyminiszter, majd októberben miniszterelnök lett, és a régóta esedékes reformokat részben kidolgozta, részben révbe segítette. Felkészültsége és kiegyensúlyozottsága biztosította, hogy saját táborában vezető szerepét nem kérdőjelezték meg. Az 1936-os úgynevezett népfrontgyőzelmet követően — mint Harsányi írja — „Az új kormány megalakítására más személy szóba sem jöhetett." A továbbiak viszont már elég jói ismertek. Kitört a katonai puccs, majd az átváltozott polgárháborúvá, amely közel három évig pusztította e gyönyörű országot és lakosságát, nem sokat válogatva a pártállások között. Miután Azana írott életművét, a sokáig eltűntnek hitt írásokat, az úgynevezett „ellopott füzeteket" is ideértve, kiadták hazájában, érdemes lenne egy válogatást e munkából magyar nyelven is megjelentetni. Portugália úgy kerül elénk, mint a szinte egymásba folyó puccsok és az azokat követő diktatórikus kísérletek országa. A politikai kiúttalanságnak voltaképpen egyetlen komoly oka mutatkozik, mégpedig a gazdasági elégtelenség. A portugál vezető csoport nem volt képes kamatoztatni az ország kiváló geopolitikai helyzetét, amit aligha lehetséges egyedül a brit nyomással és konkurenciával megmagyarázni. A britek ott álltak — például — a norvégok útjában is, nekik mégis sikerült egy hatalmas kereskedelmi flottát kiépíteniük, és időnkénti nagy veszteségek ellenére, szerencsésen és eredményesen működtetniük, és létre hozniuk a háttéripart stb. A portugáloknak viszont maradt a szardínia és a parafa. No meg a jó bor. Ebből nem lehetett megélni, és a nyomorgó lakosság újabb és újabb megmozdulásai miatt újabb és újabb diktátorok léptek fel a rendteremtés és a fellendítés szándékával. Az egymás után megjelenő tábornokok azonban nem boldogultak a pénzügyi problémákkal, és amikor Carmona tábornok csapatának sikerült egy év alatt a költségvetési hiányt és az államadósságot megkétszereznie, és az előzetesen felgyújtott tartalékot felemésztenie, keresni kellett valakit, aki ért a pénzügyekhez. Ezzel kezdődött el Oliveira Salazar, a coimbrai egyetem tanárának karrierje, aki szinte minden külső jegyben eltért a korszak diktátoraitól. Zárkózott, kevés beszédű, puritán konzervatív volt, aki a gazdaságban és a pénzügyekben skótabb volt a skótoknál és puritánabb a legpuritánabb holland protestánsnál. Nem volt hajlandó külföldi kölcsönt felvenni, hanem szigorú megszorításokkal, minden költekezés felszámolásával szanálta a pénzügyeket, vagyis pénzügyi diktatúrája a maga szúk terén belül sikerre vezetett. Mindazonáltal a gazdaságnak nem adott impulzust sem ekkor, sem később. A megzsarolt lakosság ezúttal már nem lázonghatott, mivel a rendszert a hadsereg biztosította. A siker azonban Salazar nevéhez fűződött, aminek egyenes következménye volt, hogy személyes hatalma egyre nőtt, és a mindenkori tábornok-elnök már csak díszletként szolgált az állam élén. Portugáliában az átmenet az úgynevezett „Új állam" felé lassan és minden társadalmi megrázkódtatás nélkül ment végbe. Jóllehet anarchisták és baloldaliak ebben az országban is bőségesen találtattak, sem felkelésre, sem nevezetesebb ellenállásra nem került sor, és ennek megfelelően nem volt vérengzés, sőt még csak feltűnő üldözési hadjárat sem. így azután Salazar nyugodtan építgethette a maga ultrakonzervatív, a mozgást a lehető legnagyobb mértékben kizáró, egy mesterségesen létrehozott állampártra támaszkodó államát. Felszámolta a szakszervezeteket, a munkásérdekek minden önálló megjelenésének lehetőségét, de kizárta a gazdasági dinamizmust is. Salazar tehát — mindent összevéve — különbözött korabeli diktátor társaitól, az általa kialakított „Új Állam" azonban csakúgy diktatúra volt, mint a többi. Portugáliából minden eltűnt, ami egy demokráciára emlékeztetett volna: parlament, pártok, érdekvédelmi szervezetek, szabad sajtó stb. Egy valami nem tűnt el: a portugál tömegek nyomorúsága.