Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - J. Nagy László: Az algériai háború és a IV. köztársaság bukása. De Gaulle visszatérése a hatalomba VI/1499
1512 J. NAGY LÁSZLÓ A képviselők a végrehajtó hatalom megerősítését célzó alkotmánymódosítást vitatták, és 28-ra virradó éjjel meg is szavazták. Ám Pflimlin — a hidegháború logikáját követve — nem volt hajlandó a kormánytöbbséghez számolni a kommunista voksokat. így a 409 támogató szavazat 268-ra apadt, s ennyi viszont már nem volt elegendő az alkotmánymódosításhoz. Mindez persze csak elméletileg volt így, viszont jó ürügyet kreált a kormányfőnek a lemondásra. Az igazi ok az volt, hogy egyértelművé vált számára: de Gaulle és a kommunisták nélkül lehetetlen kormányoznia. Úgy gondolta, hogy az algíri lázadókkal úgy sem lehet megegyezni, a kommunistákkal való szövetség viszont polgárháború kockázatát jelentené, így maradt a lemondás, és ezáltal megnyitni az utat de Gaulle számára.42 A komoly politikai erőt képviselő kommunista párt (ötmillió szavazó, 150 képviselő) de Gaullet-t a fasiszták támogatásával kialakítandó diktatúra megteremtésével vádolta. (A kommunisták az algíri lázadókat következetesen fasisztáknak nevezték.) Hogy ezt megakadályozzák, a párt a népfront időszak antifasiszta tömörülését kívánta feltámasztani. Azonban egyedül maradt, a hidegháború gettóba zárta, a demokratikus erők nem voltak hajlandók szövetségre lépni vele, de még szóba állni sem. E helyzet kialakulásához nagy mértékben hozzájárult a moszkvai vonal szolgai követése, amely megnyilvánult — többek között — a Nyugat-Európában rémületet kiváltó prágai kommunista hatalomátvétel (1948 február), vagy legutóbb a magyar antisztálinista népfelkelést leverő szovjet katonai beavatkozás támogatásában, vagy majd Nagy Imre kivégzésekor a Kádár-kormány álláspontjának elfogadásában és védelmében. Hiába voltak kiváló szónokaik (pl. Jacques Duclos), érveiket a demokrácia és a köztársaság védelmében hiteltelennek tartották, és „Budapest, Budapest" bekiabálásokkal nyomták el. A közvéleményben is erős volt az antikommunizmus, és a feszültséggel teli májusban sokan tartottak, féltek attól, hogy egy esetleges népfronttömörülés kommunista hatalomátvételhez vezet. Mindenki tudatában volt annak, hogy az ország legstrukturáltabb, legszervezettebb politikai ereje a kommunista párt, igazán nagy tömegeket egyedül ő képes mobilizálni. Krízishelyzetben, amikor a hatalom forog kockán, ez is inkább a félelmet növelte. Az egyik prefektus nagyon szemléletesen festette le a közhangulatot, amikor arról írt, hogy az embereket az foglalkoztatja: Vajon az algíri orkánra nem egy szibériai anticiklon lesz-e a válasz?43 A párt elszigeteltsége olyan mértékűvé vált az általa meghirdetett sztrájkokban vagy tüntetéseken (pl. 27-én), hogy csak az ő és az irányítása alatt lévő szakszervezet, a CGT tagjai vettek részt. A szocialisták és szakszervezetük, a FO (Force ouvrière - Munkás erő) a 28-ra meghirdetett tüntetésre nem hívták meg a kommunistákat, ők azonban csatlakoztak a velük több százezresre növekedett demonstrációhoz. A köztársaságpárti, s azon belül főleg a baloldali erőket megosztó antikommunizmus kétségtelenül a tábornoknak kedvezett. Paradox: az erős kommunista párt léte, amely ezt az erős antikommunizmust provokálta, de Gaulle hatalomra jutásához járult hozzá. Ez 42 Paul-Marie de la Gorse: De Gaulle. Paris 1999. 885. 43 Idézi: Pierre Bubon: L'opinion publique en 1958 selon les rapports des préfets. In L'avénement de la Vèmc République. Paris 1999. 216.
