Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - Simon Attila: Adalékok Pozsony történetéhez. Pozsony kérdése az 1938-as magyar-csehszlovák határvita során VI/1455
1464 SIMON ATTILA en meglehetősen távol áll egymástól a tárgyaló felek véleménye. Ezt érzékelve a tárgyalások utolsó, október 13-ai napján a pozsonyi magyar társadalmi élet vezető személyiségeiből álló 14 tagú küldöttség utazott Komáromba. A pozsonyi delegációt Kontsek György, tartományi képviselő, az EMP pozsonyi szervezetének ügyvezető elnöke vezette. A delegáció egy a Pozsony hovatartozását érintő memorandumot nyújtott át a magyar tárgyalóküldöttségnek,33 amelyben történelmi és etnikai érvekkel alátámasztva igyekezett a város magyar jellegét bizonyítani, s nyomatékosítani azt a kérést, hogy a magyar fél külön súlyt fektessen Pozsony visszaszerzésére, mivel a város elvesztése az egész magyarság számára jelentős presztízsveszteséget okozna. Arra az esetre pedig, ha a szlovákok mégsem akarnak lemondani a városról, népszavazást javasoltak, amelyen az 1918-ban Pozsonyban lakó személyek és azok leszármazottjai vehettek volna részt. A pozsonyi küldöttség által benyújtott memorandum azonban már nem érhetett célt, hiszen a komáromi tárgyalások még aznap megszakadtak. Jelen dolgozatnak nem célja a komáromi tárgyalások mélyebb elemzése. Jelezni kívánjuk azonban, hogy a kudarcban mindkét fél magatartása szerepet játszott. A Kánya Kálmán külügyminiszter vezette magyar delegáció leginkább azzal járult hozzá a kudarchoz, hogy végig mereven ragaszkodott a szlovákok számára meglehetősen kedvezőtlen, és több szempontból is megkérdőjelezhető 1910-es népszámláláshoz, aminek az elfogadása a szlovák fél számára azt nehezen megemészthető eredményt hozta volna, hogy egyszerre kellett volna lemondania Pozsonyról, Kassáról és Nyitráról.3 4 Ezt pedig egy frissen kinevezett kormány nem nagyon engedhette meg magának. A szlovák fél pedig leginkább az időhúzó és az érdemi tárgyalások elől kitérni akaró magatartása miatt felelős a kudarcért,3 5 amely viselkedés mögött nem nehéz felismerni azt a német érdeket, hogy a két ország közvetlen megegyezése helyett inkább Berlin döntsön a határokról. Kimondva-kimondatlanul, erre utalhatnak Jozef Tisónak 1939 nyarán Esterházy Jánoshoz intézett szavai: „Lehet, hogy ha én valamivel ügyesebb lettem volna, akkor ma a magyar-szlovák viszony jobb volna, mint amilyen. Ha én Komárom nem hagyom magam részint a csehektől, részint másoktól félrevezettetni, úgy meg vagyok győződve, hogy arbitrázsra sosem került volna sor. De hát az én helyzetem ott, mint egy-két napos miniszterelnöknek nagyon nehéz volt, mert hisz jószántából senki sem ad le nagyobb területeket, mint amit éppen muszáj, és magának fölösleges mondanom azt, hogy német részről voltak ígéreteim, amelyekre építettem, és amelyek úgy szóltak, hogy Kassa, Ungvár, Munkács a köztársaság határain belül maradnak. Ha sejtettem volna azt, hogy ezeket az ígéreteket a magyar kormány diplomáciai közbenjárásra megmásítja, a pozsonyi magyarság reakcióinak megismerését illetően is fontos forrás. Esterházy Lujza: A huszadik esztendő. Budapest 1942. 57. 33 MOL, K-64, 75 cs. 7. t. 1455/res.pol.l938. 34 Vö. Szarka László: Németország szerepe az első bécsi döntés előkészítésében. In: Visszacsatolás vagy megszállás, i. m. 36. 35 Tiso magatartását egyébként a cseh-szlovák küldöttségben katonai szakértőként részt vevő Rudolf Viest tábornok is kemény szavakkal bírálja visszaemlékezéseiben. Vö. Zápisky generála Rudolfe Viesta (Exil 1939-1944). Bratislava 2002. 51-52.