Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Somogyi Győző: A szabadságharc katonái, Mária Terézia magyar katonái, Magyar hadizászlók (Ism.: Kemény Krisztián) V/1318

TÖRTÉNETI IRODALOM 1319 ző cs. kir. sor- és határőr-alakulatok, majd a régi és az új huszárezredek kerülnek bemutatásra a legendás debreceni „Dom Miguel"-bakáktól a Prágából hazaszökő Nádor-huszárokig. Majd a belső rend fenntartására felállított nemzetőregységeket, illetve az új hadsereg nevét adó honvédzászlóaljakat ismerjük meg, a jász gyalogosoktól a kassai „veres sipkásokig". A különböző vadászcsapatok után a legsikeresebb 48-as fegyvernem, a tüzérség, majd a műszaki alakulatok, a vasutak és gőzhajók katonai alkalmazásáról olvashatunk. A kötetet az önkéntes és szabadcsapatok, a külföldi légiók, a tábornoki- és táborkar, valamint a kitüntetési rendszer bemutatása zárja. A könyvet illusztráló, élet- és korhű grafikák zöme az 1986. évi kiadványból került át, de számos új rajz is megtalálható a műben, amelyek tovább színesítik a 48-as honvédseregről alkotott képet. Az egyenruhák és felszerelési darabok leírása Baczoni Tamás nevéhez fűződik, aki külön viselettörténeti tanulmányában foglalja össze a kor egyenruházati szokásait és az attól való eltéréseket. Összefoglalva megállapítható, hogy a nagysikerű, és napjainkra már szinte csak a könyvtárakban hozzáférhető elődhöz méltó, azt nem egy tekintetben meghaladó munka született. A következő kötet Mária Terézia korának magyar katonáit mutatja be. A 18. század magyar hadtörténetének ez a korszaka kevésbé ismert a nagyközönség előtt, talán csak a „Vitám et sanguinem!" és Hadik András tábornok berlini huszárcsínye közismeretű. Pedig ez az a korszak, amikor az (addig jobbára megbízhatatlannak tartott) magyar katonák száma ugrásszerű növekedésnek indul a birodalmi haderőben, és a kevesebb, mint 10000 főről 1780-ra már eléri a kb. 250000 fős összlétszám egyharmadát. Ekkor válik a magyar huszárság egész Európában elismert (és utánzott) fegyvernemmé, és ekkor alakul ki a kor színvonalán álló reguláris magyar haderő is, képzett és tehetséges tiszti-, valamint tábornoki karral (a Habsburg-hadseregen belül). Ezen a folyamaton, valamint a kor dinasztikus háborúin Nagy-L. István vezet keresztül bennünket, majd ő mutatja be az egyes fegyvernemek (huszárok, gyalogság, tüzérség és műszakiak, határőrség) alakulatait és azok változásait, illetve a magyar és magyarországi származású katonákat Somogyi Győző kiváló grafikáinak segítségével. Megismerhetjük Hadik András vagy a kor másik kiváló magyar katonája, Nádasdy Ferenc huszárait és gyalogosait, de olyan, szinte egyáltalán nem ismert egységek is bemutatásra kerülnek, mint a délvidéki határőr-huszárezredek, az erdélyi román határőr-dragonyosezred, valamint a Trenck-féle pandúrezred. A kötetet a magyar tábornoki kar, valamint az 1760-ban alapított, „a világ legszebb huszárviseletét" hordó Magyar Nemesi Testőrség tagjainak a bemutatása zárja. A képaláírások, valamint a kor egyenruháinak fejlődését elemző tanulmány Baczoni Tamás nevéhez fűződnek. A harmadik kötet az eddigiektől eltérően nem egy kor, hanem egy téma köré szerveződött. Cs. Kottra Györgyi arra tesz kísérletet, hogy a kezdetektől napjainkig bemutassa azokat a hadizászlókat, amelyek alatt a különböző korok magyar katonái harcoltak. Az első fejezetben a honfoglalás korától Mohácsig tekinti át a zászlók fejlődését, a törzsszövetség vörös zászlójától a késő középkori, „Árpád-sávos" és kettős kereszttel ellátott lobogókig. Itt nemcsak az uralkodók (Árpádok, Anjouk, Luxemburgiak, Hunyadik és Jagellók) „állami" zászlói kerülnek ismertetésre, hanem a rangosabb nemesi családok, és az egyszerű harcosok által használtak is. A második fejezetben a három részre szakadó Magyarország hadizászlói kerülnek bemutatásra a Rákóczi-szabadságharc végéig. Itt nemcsak a Magyar Királyság nyugati hatásra változó zászlóit ismerhetjük meg részletesen, hanem az Erdélyi Fejedelemségnek a magyar hagyományokhoz jobban ragaszkodó lobogóit is, amelyek az 1703-1711 között zajló harc magyar zászlóinak is inkább a mintáját képezték. A harmadik fejezet az állandó hadsereg korának zászlóit ismerteti, amelyek már a bécsi katonai vezetés utasításai szerint egységesültek, és az egész Habsburg Birodalom jelképeit hordozták (a vármegyei inszurrekciós zászlók kivételével). A negyedik fejezet az 1848-1918 közötti hadizászlókról szól, a 48-as honvédzászlóktól a kiegyezés után felállított m. kir. Honvédség lobogóiig. Bemutatja, hogy bár 1848-ban „a nemzeti színek ősi jogaikba való visszahelyezése" mellett törekedtek az egységességre, mégis többféle mintájú zászló volt használatban; azonban ezt a sokféleséget az Osztrák-Magyar Monarchiában ismét az egységesítés váltotta fel. Az ötödik és hatodik fejezet az 1918-1990 közti időszakot dolgozza fel. Az I. világháború lövészárok-harcai a zászlók harctéri szerepének is véget vetettek, így jelentőségük is csökkent. Ezt jellemzi, hogy a Horthy-korban csak 1938-ban született új, egységes csapatzászló-rendelet, míg 1945 után a „Kossuth-címert" először a „Rákosi"majd a „Kádár-címer" váltotta a csapatzászlókon, és a zászlóavatáshoz fűződő hagyományok is visszaszorultak. A kötet végül az 1990 után rendszeresített zászló bemutatásával zárul, amelyre a koronás kiscímer került. A tartalmas kötetben az ezer év ezernyi hadizászlójának életteli megjelenítése ismét Somogyi Győző keze munkáját dicséri. A gazdag képanyaggal ellátott, jó minőségű kiadványokban, mint minden munkában, előfordulnak kisebb hibák, elírások is. „A szabadságharc katonái" című kötetben a kémiai gyújtású