Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diplomatie, Medien, Rezeption. Aus der editorischen Arbeit an den Acta Pacis Westphalicae (Ism.: Forgó András) V/1290

1294 TÖRTÉNETI IRODALOM vétségét megpecsételő 1619. októberi müncheni szerződés megkötésekor, az Albrecht von Wallen­steint elbocsátó 1630. évi regensburgi választófejedelmi gyűlésen, de az 1635. évi prágai béke meg­kötésénél is. A münsteri béketárgyalásokba azonban viszonylag későn, csak 1645 novemberében kapcsolódott be. A szintén konvertita, de württembergi polgári családból származó Volmar rövid egyetemi, majd ügyvédi karrier után első jelentős politikai szerephez Tirolban jutott. A császári politikával az 1640. évi regensburgi birodalmi gyűlés, majd az 1643. évi frankfurti küldöttgyűlés alkalmával ismerkedett meg, ezután nevezték ki követnek a békekongresszusra. Míg Volmar első­sorbanjogi kérdésekben volt jártas, Trauttmansdorff a diplomácia világában mozgott otthonosan. Miután megismerkedtünk annak részleteivel, hogy milyen pozíciót töltött be a két követ a császári delegációban és milyen viszony alakult ki közöttük a münsteri tárgyalások alatt, valamint Trauttmansdorff 1647. júniusi végleges távozása után, a szerző három tézist felállítva válaszol a bevezetőben feltett kérdésére. Először is, míg a 16. század első éveiben a jogászhiány a polgári származásúaknak is gyors felemelkedést biztosított, a 17. században egy nemesi származású diplo­matának már fiatal korában is lényegesen könnyebb volt központi udvari pozíciót betöltenie, mint polgári származású társának. Ekkorra a nem nemesi származásúak csak hosszú és küzdelmes úton juthattak fel a ranglétra tetejére. Másodszor, a polgári diplomaták mozgásterét jelentősen szűkítette származásuk, és ezt a tárgyalópartnerek igyekeztek is kihasználni. Ezt jól mutatja a császári küldöttség tárgyalási pozíciójának gyengülése Trauttmansdorff távozása után, valamint az a tény, hogy Svédország megpróbálta kétségbe vonni Volmar legitimációját. Végső soron azon­ban megállapítható, hogy a polgári származásból adódó hátrányt a személyes adottságok és a szí­vós munka kisebbíthették. Ezt jól mutatja Volmar kitűnő kapcsolata a francia követekkel, vala­mint az a szívélyes viszony, amely Trauttmansdorff és Volmar között kialakult. A kötet utolsó tanulmányában Maria-Elisabeth Brunert, a kiadvány egyik szerkesztője, ki­fejezetten egy forráscsoport, a birodalmi rendek jegyzőkönyveinek bemutatására vállalkozik, és is­merteti azok hasznosíthatósági lehetőségeit, különös tekintettel az osnabrücki fejedelmi tanács protokollumaira (Reichsständische Protokolle beim Westfälischen Friedenskongress. Form, Inhalt und Möglichkeit ihrer Auswetung). írásában részletesen bemutatja a jegyzőkönyvek formai és ter­jedelmijellemzőit, a tanácskozások témáit és résztvevőit. A hasznosítási lehetőségek közül először azt emeli ki, hogy a jegyzőkönyvek tanulmányozása során nyomon követhető a Svédországgal és Franciaországgal megkötött szerződések szövegének fokozatos létrejötte. Mivel pedig a forrás a bi­rodalmi rendek vótumait is tartalmazza, ezek álláspontja is rekonstruálható a békeszerződés bizo­nyos pontjairól, de a háború értékeléséről is. A jegyzőkönyvek adalékot szolgáltatnak továbbá az egyes fejedelemségek történetéhez is, hiszen a tárgyalások során minduntalan előkerültek a parti­kuláris érdekek és ellentétek is. Itt a szerző többek között a korábban már említett marburgi örö­kösödési viszály hátterének megvilágítását hozza fel példaként. Harmadikként a korabeli politikai kommunikációban használt fogalmak meghatározásának lehetőségét említi. Megint csak egy pél­dát említve: a jegyzőkönyvek lapjaiból kiolvasható, mit is értettek a tárgyalások egyes résztvevői különböző szövegkörnyezetben például a „haza" (Vaterland, patria) fogalmán. Olyan téma ez, amely az egész korszak vizsgálatának egyik központi kérdése lehet, és újabban a közép-európai és magyar kutatásban is egyre nagyobb figyelmet kap. Következő elemzési lehetőségekként a politikai beszédek, majd a béketárgyaláson folytatott kommunikáció vizsgálatát emeli ki a szerző. De ugyanígy alkalmas a szövegkorpusz egyes jog­vagy éppen nyelvtörténeti kérdések megválaszolására. Utolsó két vizsgálati területnek a minden­napi élet és a mentalitás történetét, valamint a hadtörténet egyes aspektusait mutatja fel elemzési lehetőségként. A kötetet a tanulmányokról készült rövid, angol nyelvű összefoglaló, valamint a német nyel­vű tanulmánykötetek két elengedhetetlen és igen hasznos alkotóeleme, a szerzők és szerkesztők rövid életrajza, valamint a precíz személy- és helynévmutató zárja. Ahogy a kötet alcíme is utal rá, a tanulmányokat olvasva csak ízelítőt kaphatunk az Acta Pacis Westphalicae hasznosíthatósági lehetőségeiről. A nyolc szerző érdeklődési területe nyilván nem reprezentálhatja a német (és francia) történetírásnak a vesztfáliai békéhez kapcsolható új ku­tatási útjait, mindenképpen érdemes azonban felfigyelnünk az erős francia orientációra és a né­metalföldi államszervezettel kapcsolatos kérdésfeltevésekre. A tanulmánykötet egyértelmű tartal­mi hiányossága, hogy egyetlen svéd súlypontú elemzést sem közöl, és a téma kelet-közép-európai — német megfogalmazásban délkelet-európai — összefüggéseinek teljes hiányát is kötelességünk megemlíteni. Nyilvánvalóan mindkét hiányosság gyakorlati okokra vezethető vissza. Emellett a tanulmányok olvasását nehézkessé teszi, hogy sok helyen 17. századi német, francia, sőt holland

Next

/
Oldalképek
Tartalom