Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár Antal: Egy raguzai kereskedőtársaság a hódolt Budán (Ism.: Varga Szabolcs) V/1287

1288 TÖRTÉNETI IRODALOM nálja a most bemutatásra kerülő alkotás, amely a hódoltság egy új, eddig ismeretlen szeletébe enged bepillantást. A Dubrovniki Állami Levéltár (Drzani arhiv Dubrovnik) forrásaiból készült válogatás és az előtanulmány nem előzmények nélküli: Molnár Antal már 2002-ben magyarul (2007-ben pedig franciául) megjelent doktori disszertációjában is foglalkozott a raguzai kereskedőkkel -igaz, elsősorban egyháztörténeti szemszögből, ugyanis több hódoltsági és balkáni városban ők számítottak a katolikus hitélet legfontosabb védelmezőinek és mecénásainak. Molnár munkásságára felfigyelt Budapest Főváros Levéltára, és 2006-ban ezen intézmény támogatásával kezdhette meg szisztematikus dubrovniki levéltári kutatásait, amelyek eredménye ez a dokumentumkiadás. A források előtt egy terjedelmes, közel hatvan oldalra rúgó előtanulmányban olvashatunk a téma historiográfiájáról, a dubrovniki levéltár kutatási lehetőségeiről, mindezt bőséges nemzetközi szakirodalommal alátámasztva. A szerző nem hallgatja el a források sporadikusságának nehézségeit sem, kiderül, hogy a szétszórt iratokból nem lehet kerek képet formálni a raguzaiak hódoltsági működéséről. Az adatok ebben a formában alkalmatlanok a kereskedelem volumenének, értékének és egyes kereskedőtársaságok teljes tevékenységének bemutatására. Emiatt azonban éppen az árucsere szervezetének egésze marad láthatatlan, és a források teljes körű hasznosítására csak újabb kutatások vagy sokkal tágabb kontextualizálás esetén van remény. Ennek ellenére egyáltalán nem tekinthető feleslegesnek az okmánytár közreadása, sőt, a nemzetközi mércével is egyedülálló vállalkozás új távlatokat nyithat a balkáni távolsági kereskedelem jobb megértéséhez. A forráskötet valójában Scipione Bona és Marino Bucchia raguzai kalmárok budai kereskedőcégének virtuális levéltára, amelynek rekonstruálásához kutatói szerencse is szükségeltetett. A két személy a városállam tehetős patríciusai közé tartozott, akik a szárazföldi és tengeri kereskedelemben egyaránt részt vettek. Szerteágazó tevékenységüknek köszönhetően viszonylag sok forrás maradt fenn működésükről a levéltár két legnagyobb állagában, a hitelfelvételek jegyzőkönyveiben, illetve a tengeri szállítások biztosításai szerződéseiben. Ezeket egészítik ki a bírósági perek anyagait tartalmazó másolati könyvek. Mindezekből kerültek publikálásra a Bona-Bucchia társaság hódoltságra vonatkozó iratai. A szerző dicséretes módon a teljességre törekedett, hiszen korábban Magyarországon még nem jelentek meg kora újkori kereskedelemmel kapcsolatos olasz nyelvű források, sőt, ilyen minőségű anyag nagyobb mennyiségben már nem is nagyon várható. A társaság a 16. század második felében, azaz a raguzai kereskedelem fénykora idején működött. Más társaságokkal együtt részt vettek a Balkánról Itáliába irányuló nyersanyagexportban, és ők látták el — elsősorban firenzei — szövetekkel az Oszmán Birodalom európai és afrikai városait. A kereskedelem körülbelül 200 raguzai patrícius kezében összpontosult, közéjük tartozott az apja vállalkozását átvevő Scipione Bona és rajta keresztül a szegényebb társadalmi közegből érkező Marino Bucchia, akik 1573-ban alapították meg saját közös vállalkozásukat. A két fiatalember szerződése magával hozta a társaság tevékenységi körének megváltozását is. A korábban csak Itália és Raguza közötti kereskedelmi érdekeltségű szervezet ekkor kezdett el terjeszkedni az új, feltörekvő piacnak számító Buda felé, amely ekkor még az oszmán fennhatóságú Belgrádban egyébként komoly pozíciókkal rendelkező riválisok számára is jobbára ismeretlennek számított. A siker érdekében az alárendelt szerepet játszó Bucchia vállalta, hogy Budára költözik, és állandó jelenlétével segíti elő az eredményes működést. A budai végpont csak korlátozott önállósággal rendelkezett, a céget továbbra is Raguzából irányították, a szerződés szerint Bucchiának inkább a végrehajtás és a napi ügyek intézése jutott. Figyelemreméltó és egyben jelzi a Kárpát-medencei külkereskedelem passzívumát, hogy az Itáliából érkező szövetek után járó készpénzt kezdetben egyszerűen csak vissza kellett juttatni Bona kezéhez, aki ezen újabb árut vásárolt, a magyar bőrkivitel pedig csak néhány évvel később került be a társaság profiljába. A másik fontos adalék, hogy Bonáék inkább adósként szerepeltek az áruhiteleket megőrző forrásokban, ők maguk alig kölcsönöztek partnereiknek. Ez a társaság tőkeszegénységét jelzi, velük tehát nem a legjobb anyagi kondíciókkal bíró kereskedőcsoport érkezett Budára, és a szabad forgóeszköz hiánya később is komoly zavarokhoz vezetett működésükben. Úgy tűnik azonban, hogy kezdetben tekintélyes forgalmat sikerült lebonyolítaniuk, és a jelentős hitelfelvétel — amely a kedvezőbb helyzetben levő belgrádi kereskedőkolónia hiteleinek átlagát messze felülmúlta —jelzi, hogy a hitelezők is jó befektetésnek tekintették a budai piacot. A felvett hitelek összege az évek múlásával egyre kisebb, a törlesztés ideje pedig egyre hosszabb lett, a társaság helyzete így az 1580-as években fokozatosan romlott. A forrásokból szépen kirajzolódik a kereskedelem másik végpontja, amelynek Raguza csak a tengelyében fekszik. Az 1580-as években az számított bevett gyakorlatnak, hogy a társaság Anconából (amely Firenze meghosszabbított kezének számított), valamint más dél-itáliai kikötőkből