Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár Antal: Egy raguzai kereskedőtársaság a hódolt Budán (Ism.: Varga Szabolcs) V/1287

TÖRTÉNETI IRODALOM 1289 szövetet, Szicíliából gabonát, Pugliából olajat és szappant importált az adriai kikötővárosba, a posztót pedig továbbszállították a Balkán-félsziget belsejébe. Visszafelé különböző bőrszállítmányok, viasz, len és kis tételben gyapjú érkezett, amelyek végcélja szintén Itália volt. A Bona-Bucchia társaságának az utóbbi kereskedő halála, illetve egy gazdasági csőd vetett véget. Hiába küldött folyamatosan Bona újabb és újabb árukészleteket Budára, ezekért cserében egyre ritkábban érkezett küldemény. Bucchia ugyanis jelentős hitelezést folytatott az oszmán közigazgatásban dolgozó tisztségviselők és az egyre markánsabban helyet követelő zsidó kereskedők részére, az egyre rohamosabban dagadó kinnlevőséget azonban nem tudta behajtani. Mindezt tetézte, hogy a raguzai áruhitelek mellé — amelyeket Bona vett fel a csőd elkerülése érdekében — komoly kölcsönöket vett fel ugyanattól a rétegtől, akinek ő maga is hitelezett. A különbség az volt, hogy ők el tudták érni, hogy megbízhatatlan adósukat komoly retorziók érjék. A hódoltság balkáni berendezkedése a kereskedelemben érhető leginkább tetten, ahol mindenkinek mindenért ajándék járt, de a cserében kapott engedmények mindig esetlegesek maradtak. Az 1592 és 1595 között zajló cégfelszámolási eljárás végén csupán 7100 tallért sikerült behajtani, miközben a költségek majd a duplájára rúgtak. Az üzleti vállalkozás tehát totális csőddel zárult. A felszámolás kapcsán keletkezett források mégis talán a kötet legizgalmasabb anyagát jelentik, hiszen ebből megismerjük a Bucchia által mozgatott üzleti és személyi hálózatot. Világosan látszik, hogy a hitelezők és az adósok között is túlnyomó többségben muszlimok szerepelnek, a húsz hitelező között csupán kettő keresztényt és egy zsidót találunk, az adósoknál szintén hasonló az arány. Csupán abban különböznek, hogy amíg az előző csoportban kizárólag budai, illetve pesti illetőségűeket találunk, addig Bucchia a temesvári pasa mellett a székesfehérvári, szekszárdi, nógrádi és szigetvári szandzsákbégek mellett Vörösmart, Zombor, Bácska és Pécs egy-egy oszmán tisztviselőjének, valamint több fehérvári katonának is hitelezett komolyabb összegeket. Ók terítették a helyi piacokon a raguzai árukat, az általuk forgalmazott ruhadarabok, lószerszámok, kések pedig élénkítették a piacot. Bucchia elénk táruló kapcsolatrendszeréből kiderül az is, hogy Buda elsősorban a déli irányú kereskedelemben játszott fontos szerepet, hatósugara északon Esztergomig, Nógrádig és Hatvanig ért, dél felé pedig az egész hódoltságra kiterjedt. Ezzel egy új, alig ismert, az eddigi gazdasági kutatások által nem említett kereskedelmi övezetre és tevékenységre derül fény, ami bizonyítja a hódoltságban egy — már régóta ismert — magyar világ mellett párhuzamosam létező muszlim-délszláv társadalom létét, amelynek tagjai között jóval szerényebb kapcsolat állt fenn, mint azt eddigi ismereteink alapján sejteni lehet. Hiába élt Nagymaroson ezekben az években Trombitás János, a nagystílű kalmár, hiába volt ez az időszak a magyar vállalkozás első nagy virágkora, a legjelentősebb raguzai társaság iratanyagában alig találunk magyarokra utaló nyomokat. Ez egyben árnyalja a kondomínium jól ismert fogalmát is, hiszen milyen együttélésnek tartható az, ahol az ugyanoda — jelesül Itáliába —- szállított bőr és szarvasmarha forgalmazásában szintén érdekelt kálmáncsai, még inkább pettaui kereskedők tökéletesen hiányoznak a raguzai kapcsolatokból. Pedig bizonyosan létezett valamilyen viszony, hiszen a raguzai kalmárok Budán is sokat áldoztak a keresztény hitélet fennmaradására, nekik köszönhetően működött a város keresztény temploma, amelyet a raguzai közösség eltűnésével szinte egy időben, 1596-ban koboztak el az oszmán hatóságok, jelezve mintegy a korszak végét. A források eredeti nyelven, betűhív közlésben kerültek átírásra, ami öröm a kora újkori — délszláv és török szavakkal megtűzdelt — olasz köznyelv szerelmeseinek, ám elrettentheti a téma iránt érdeklődő „közönséges" olvasót. A terjedelmes glosszárium (399-421. o.) és a III. fejezetben (219-399. o.) helyet kapó, a társaság működésével és felszámolásával kapcsolatos dokumentumok szinte fordításnak beillő regesztái azonban mindenki számára elérhetővé teszik ezt a páratlan forrásgyűjteményt. Az I. fejezetben (124-161. o.) sorakozó források a társaság hitelfelvételeiről tudósítanak, ezekről összefoglaló táblázat is készült, míg a jó latinsággal készült szövegrészek némi gyakorlattal könnyen értelmezhetők. Ugyanez részben igaz a társaság itáliai szállítmányaira kötött biztosításokat közreadó II. fejezetre (161-219. o.), ahol a terjedelmesebb olasz szövegekhez ugyancsak segítséget jelentett volna a regeszta. A kötetet személy- és helynévmutató zárja, valamint az eredményesebb kutatást elősegítendő megtaláljuk a raguzai patríciusok olasz nevének horvát megfelelőit. Nehéz fogást találni az igényes kiadványon, elolvasása után csupán két dolog merült fel a recenzensben. Ha már magyar nyelven nem készült szinte semmi az elmúlt évszázadban Raguza történelméről, szerencsés lett volna az előtanulmányban néhány oldalt a városállam korabeli históriájának és a Magyar Királysághoz fűződő kapcsolatának szentelni, mert így csak egy teljesen