Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században (Ism.: Bagi Zoltán) V/1283
1284 TÖRTÉNETI IRODALOM burg Monarchy in the Sixteenth Century címmel 2009-ben a Columbia University Press gondozásában jelent meg.) Fontosnak tartom az előbbi két jelző kiemelését: újszerű és hiteles. A 16-17. századi Habsburg-magyar viszony megítélésében a 19. század közepén jelentős fordulat állt be - hangsúlyozza a szerző bevezetésnek szánt historiográfiai áttekintésében. Ekkor a nemzeti romantikával együtt járó függetlenségi történelemszemlélet a magyar történetírás egyik meghatározó irányzatává vált. Hatásai mind a mai napig érzékelhetőek, eszméit és eredményeit pedig katolikus történetírók gyakran ugyanúgy magukénak vallották, mint a marxista történetírás. Ennek köszönhetően háttérbe szorultak Acsády Ignác, Károlyi Árpád vagy Szekfű Gyula munkái, amelyek differenciáltabb értékelést adtak a korszakról, s helyettük a nemzeti romantikus (függetlenségi) történelemszemléletet követő szerzők munkái domináltak, úgymint Takáts Sándoré, Thaly Kálmáné és Mód Aladáré. Utóbbi 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című munkájában az 1526-tól 1918-ig tartó Habsburg-magyar közös múltat a „német elnyomókkal", az „osztrák gyarmatosítókkal" és az „imperialista" Habsburgokkal folytatott majd négy évszázados nemzeti függetlenségi küzdelemként ábrázolta. Bár Mód Aladár a kora újkort források alapján sohasem kutatta, a tudományos szocializmus egyik meghatározó „atyjaként" művének hatása a történeti köztudatban mind a mai napig elevenen él. Ezt az igen egyoldalú képet az 1960-1980-as években főként Benda Kálmán, Makkai László és Sinkovics István, majd utóbb Benczédi László, Szántó Imre, Péter Katalin és Szakály Ferenc munkái enyhítették. Pálffy Géza a Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia 16. századi viszonyait nem a korábban oly gyakori Habsburg ellenes-Habsburg-párti, illetve gyarmat-nemzeti függetlenség szembeállításában kívánja vizsgálni. Függetleníti magát az aktuálpolitika és a történelmünket át-átszövő mítoszok és előítéletek hatásai alól. Új összefüggésekre rávilágítva a kort úgy tárja elénk, hogy ezt a sokrétű kapcsolatrendszert mindkét fél oldaláról igyekszik körüljárni, felhasználva az elmúlt tizenöt évben számtalan honi és külföldi levéltárban elvégzett kutatómunkájának eredményeit és tapasztalatait. A szerző elsőként meghatározza a késő középkori Magyar Királyság helyét Közép-Európában, valamint az Oszmán Birodalom és a Habsburg család viszonylatában. A 15-16. század fordulóján Magyarország olyan kis összetett államnak számított, amelyhez társországok, valamint ún. igényországok tartoztak. Ebben az időszakban trónjáért Európa legjelentősebb dinasztiái vetélkedtek: az Anjouk, a Luxemburgiak, a Habsburgok és a Jagellók. Érdekes módon azonban a kontinens históriájának középpontjába akkor került, amikor déli és nyugati határán a kor két legjelentősebb hatalma az Oszmán és a Habsburg Birodalom jött létre, majd törekedett meghódítására, illetve trónjának elnyerésére. A mohácsi csatavesztés és a középkori Magyar Királyság bukása, majd Habsburg Ferdinánd magyar királlyá választása és koronázása ezért jelentett alapvető fordulatot Közép-Európa történetében (is). Az 1526-ot követő négy évtized és mindenek előtt Buda elvesztése a Magyar Királyság történetében új korszak kezdetét jelentette. A magyar rendek szabad választással és törvényes koronázással két királyt ültettek trónra, ami hamarosan országos polgárháborúhoz vezetett. 1528 márciusában Szapolyai I. János magyar király pedig szövetséget kötött I. Szülejmán szultánnal és a Porta vazallusává vált. Noha I. Ferdinánd az 1530-1550-es években fegyveres és diplomáciai úton többször is kísérletet tett a két magyar király területének egyesítésére, ám ezek az Oszmán Birodalom túlerején és ellenállásán sorra zátonyra futottak. Buda 1541. augusztus 29-ei megszállásával a középkori magyar állam területe tartósan is három részre szakadt: egyrészt az oszmánok által megszállt Hódoltságra (amelynek területe 1566-ig folyamatosan bővült); másrészt a Szapolyai János fiának juttatott, akkor még bizonytalan sorsú, oszmán vazallus kelet-magyarországi területekre (amelyből 1556-tól az Erdélyi Fejedelemség jött létre); harmadrészt a középkori magyar állam jogutódjának számító Magyar Királyságra, amelynek fogyatkozó területe ellenére is (1566-ra mintegy 60%-os volt veszteség) a Habsburg Monarchián belül is meghatározó szerephez jutott. Az utóbbi tehát — mutatott rá Pálffy Géza — a szakirodalom gyakori állításával ellentétben nem alakult át valamiféle új állammá, a korábbi munkákban gyakran feltűnő királyi Magyarországgá. Az Oszmán Birodalom hódításai közvetett módon még azt is meghatározták, hogy a Magyar Királyság miként vált a Közép-Európában éppen a 16. század első felében megszülető Habsburg Monarchia részévé. E folyamat legalább annyira fontos, évszázadokra kiható következményekkel járt, mint az állandó háborús helyzet okozta tragikus politikai, gazdasági és etnikai hatások. Mit is érthetünk ezalatt? A szerző rámutat arra, hogy Giovanni Michiel velencei követ 1571-ben papírra vetett állítása, miszerint a magyar állam királyságból tartománnyá süllyedt volna, nem állja meg a
