Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században (Ism.: Bagi Zoltán) V/1283

TÖRTÉNETI IRODALOM 1285 helyét, ám az oszmán előretörés miatt és Buda elvesztése után a központi fekvésű Bécs rezidencia-és erődvárossá válásával a Magyar Királyság minden kétséget kizárólag részben külföldről kormányzottá állammá vált. Ez azt jelentette, hogy míg a központi igazgatásnak és udvartartásnak új helyszíne és — ahogy Pálffy Géza nevezte — „második fővárosa" Bécs lett, addig a belpolitikai és rendi élet központjának Pozsony, azaz az előző logikát követve az „első főváros" számított. Az új Habsburg-államalakulatot Thomas Winkelbauer 2003-ban megjelent munkájában „rendi államok monarchikus uniói alkotta monarchikus uniónak és különböző tartományokból összeálló államok összetett államának" nevezte. I. Ferdinándnak és udvarának igen fontos feladatot szánt tehát a sors. Ezt a földrajzilag, etnikailag, jogilag, gazdaságilag és rendi berendezkedését tekintve rendkívül heterogén, mozaikos államkonglomerátumot úgy kellett átszerveznie, hogy képes legyen megállítani az Oszmán Birodalom előretörését. Ehhez modernizálni kellett az egész államigazgatást: a kül-, had- és pénzügyek a Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság közös ügyeivé (negotia mixta) váltak, majd maradtak egészen 1918-ig. A magyar politikai elit számára mindez több területen is jelentős pozícióvesztéssel járt, amely tehát — emeli ki monográfiájában Pálffy — paradox módon a magyar területek fontosságával állt összefüggésben. Az ország határain kívül került udvar azonban nem veszítette el a magyar főnemesség számára jelentősségét. Családjaik lehetőségeikhez mérten igyekeztek kombinálni az udvari, magyar országos főméltósági, katonai, főpapi és hivatali karriermodelleket. A magyar politikai elit vezető famíliái közül az új helyzethez leggyorsabban és legjobban alkalmazkodók, azaz az osztrák-cseh-morva főurakkal rokonsági kapcsolatokat kiépítő magyar-horvát főnemesség már a 16. század közepén a Habsburg Monarchia nemzetek feletti arisztokráciájának részévé vált. A szerző meggyőzően cáfolta azt a negatív képet, amely a későbbi aktuálpolitika hatására és az alapkutatásokat nélkülöző prekoncepciók által a magyar történetírásban a mohácsi csatát követő bő évszázad tekintetében kialakult. E vélekedések szerint ugyanis Magyarország a Habsburg Monarchia ütközőállama (gyepűje) és gazdasági gyarmata volt, amelynek érdekében az abszolutizmusra törekvő Habsburg uralkodók szinte semmit sem tettek. Egyrészt — Pálffy Géza szerint — a korszakban egyáltalán nem beszélhetnénk Habsburg-abszolutizmusról. Az abszolutizmusparadigma helyett a kanadai Karin J. Macllardy kutatásait alapul véve a „koordináló állam" fogalmának bevezetését tartotta célravezetőnek. A Habsburg-udvar fokozatosan kialakuló politikai és modernizációs programjának végrehajtását többnyire nagyfokú rugalmasság és pragmatizmus jellemezte, és ezeket gyakran a kényszer szülte. Másrészt a Magyar Királyságnak a Habsburg Monarchián belüli kiemelkedő fontossága és jelentőssége miatt az 1526 és 1608 közötti időszakban az udvar (a központi kormányszervek) és a rendek viszonyát és politizálásuk új formáit kölcsönös egymásrautaltságuk, valamint kompromisszumkészségük határozta meg, amely duális berendezkedést hozott létre. Miért számított Magyarország a kialakuló Habsburg-államkonglomerátum számára kiemelkedő fontosságúnak? - tehetnénk fel a kérdést. A szerző erre három nyomós indokkal is szolgál. Egyrészt a Magyar Királyság oszmánellenes végvidékeinek köszönhetően a Habsburg Monarchia és ezáltal a Német-római Birodalom, azaz szinte egész Európa védőbástyájává vált, amely a század második felére fokozatosan épült ki az idegen főhadparancsnokok, majd az Udvari Haditanács és a magyar politikai elit szoros együttműködése révén. A védelmi rendszer felállítása és fenntartása azonban lehetetlen volt az osztrák, cseh-morva és német rendek évenként megszavazott segélye (a töröksegély, németül Türkenhilfe) nélkül. Az állandó támogatásért a magyar rendek súlyos árat fizettek, hiszen késő középkori hadügyi hatáskörük a központi igazgatási szintről alacsonyabbra, a katonai igazgatás helyi szintjére süllyedt. Az 1556-ban létrehozott Udvari Haditanácsnak ugyanis egyetlen magyar tagja sem volt, ám a magyarországi hadszíntéren járatos osztrák, cseh, olasz és német tanácsosokból álló testület végső hadügyi döntéseihez szinte minden alkalommal kikérték a magyarok előzetes írásos vagy bécsi-pozsonyi szóbeli javaslatait. A határvédelem helyi igazgatásában anyagi hozzájárulásukhoz képest ráadásul kiemelkedő és — tegyük hozzá — nélkülözhetetlen szerepet játszottak a magyar rendek és nagybirtokosok. A szerző hangsúlyozta, hogy mivel a magyarországi hadügy a Habsburg Monarchia közös kérdésévé vált, így a korszakban önálló magyar hadügyről vagy önálló nemzeti hadseregről beszélni anakronizmus. Vélekedése szerint a hadügy centralizációja mégsem jelentett ekkor még abszolutizmust, sem pedig abszolutista tendenciákat, mivel ennek mind politikai, mind társadalmi háttere hiányzott. Másrészt a Magyar Királyságból nyugatra irányuló előállat (első sorban szarvasmarha)-exportból származó vámjövedelmek, a rézbányászat és a pénzverés révén a magyar állam még a 16. század végén is jelentős bevételekkel (évi 750-900 ezer rajnai forinttal) rendelkezett. Ez azt jelentet-