Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - The Holy Roman Empire 1495-1806 (Ism.: Vajnági Márta) V/1279

TÖRTÉNETI IRODALOM 1281 A vallástörténeti egység első tanulmányában C. Scott Dixon elsősorban Nürnberg példáján keresztül vizsgálja a birodalmi városok protestánssá válását. A birodalmi városokban viszonylag könnyen jelenhettek meg a reformáció gondolatai, mivel kormányzatuk meglehetősen autonóm volt világi és egyházi ügyekben egyaránt. A városok kiváló terepetjelentettek a csoportos agitációra is. Az alulról kezdeményezett reformáció befogadásában nagy szerepe volt annak, hogy a városi vezetés elsődleges célja a rend és béke fenntartása volt, és ennek érdekében hajlandóak voltak kompromisszumokat kötni. Mivel az áttérés végső soron a városi vezetés intézkedésein múlott, a reformáció megerősítette a városi oligarchiák pozícióit, sőt a korábban egyházi hatáskörbe tartozó területekre is kiterjeszthették befolyásukat. A reformáció a városok arculatát is átformálta, amit Dixon szerint jól illusztrál, hogy Nürnbergben a császári bevonulások a 16. század közepére szakrális eseményből egyszerű világi látványosságokká váltak. Franz Brendle és Anton Schindling közös tanulmánya a vallásháború és vallásbéke kora újkori, elsősorban 16. századi birodalmi értelmezésével foglalkozik. A német vallásháborúk időszakából hozott példákon keresztül mutatják be, hogy a katolikusok és a protestánsok is előszeretettel „álcázták" a nyilvánvalóan vallási okból indított háborúikat az alkotmány védelmében zajló harcoknak. V Károly (1519-1556) is a birodalmi örök béke (1495) megőrzésére hivatkozott a schmalkaldeni szövetség elleni háborújában ( 1546-1547), a protestáns oldalon pedig a „reformációs háborúnak" nevezett hadjáratok látszólag a protestáns fejedelmi jogok védelmében indultak. A vallási problémák alkotmányos szintre emelését megkönnyítette, hogy a reformáció számos eseménye zajlott le valamelyik birodalmi gyűlésen, illetve az, hogy a vallási kérdéseket világi békékben és alkotmányos törvényekben rendezték. így a vallásháború fogalma a törökellenes háborúkra korlátozódott, amelyekben katolikusok és protestánsok egyaránt részt vettek - utóbbiak gyakran „nemzeti" háborúnak tekintették a hadjáratokat, így teremtve elfogadható okot a katolikusokkal való együttműködésre. Dominic Phelps írásában az 1559 és 1619 közötti időszakban vizsgálta a szász választófejedelmi politikát különös tekintettel a császárválasztásokra. A 16-17. században a birodalom vezető protestáns rendjeinek számító szász választófejedelmek minden választáskor a Habsburg jelöltre szavaztak, sőt akkor sem estek kísértésbe, amikor egyesek a császári korona megszerzésére bíztatták őket. Phleps szerint a szászok belátták, hogy egy protestáns császár megválasztása kivitelezhetetlen lett volna a katolikus többségű választói kollégiumban, ráadásul a Habsburgok dinasztikus hatalma jóval erősebb volt a szászokénál. Nyilván szerepet játszott a döntésben, hogy V Károly császár volt az, aki a Wettinek ernői ágától az alberti ágnak adta át a választói méltóságot, valamint a geopolitikai racionalitás is, hiszen Szászország délen és keleten is a Habsburg tartományokkal volt határos. A uiuente imperatore történő választásokban azért támogatták a Habsburgokat, mert a szász hercegek félve gondoltak arra, hogy interregnum idején a kálvinista pfalzi választóval együtt lássák el a birodalmi vikáriusi feladatokat. A birodalmi rekatolizáció elemzése kapcsán Trevor Johnson először a rekatolizáció fogalmának problémáira hívja fel a figyelmet. Hangsúlyozza, hogy ezt meg kell különböztetni az ellenreformációtól, a katolikus reformtól, valamint a reformáció előtti katolizációtól is. A rekatolizációs stratégiákat Felső-Pfalz példáján mutatja be, amelyet 1623-ban kapott meg I. Miksa bajor herceg (1597-1651) a választófejedelmi címmel együtt, aki elhatározta, hogy élve az ius reformandival, visszatéríti a területet a katolikus hitre. A változást kezdetben csak a kálvinizmus (mint nem bevett „szekta") tiltása és a katolikus vallásgyakorlás lehetővé tétele jelezte. A birtok örökletessé válása (1628) után már kötelezővé tették az áttérést, ami kivándorlásokhoz vezetett. A rekatolizációban az államon kívül az intézményi háttér kiépítésében fontos volt a papok és a szerzetesrendek (elsősorban a jezsuiták) szerepvállalása. A lakosság meggyőzésében nagy mértékben támaszkodtak a könyvnyomtatásra és a katolikus iskolákra, és főleg a körmenetek, zarándoklatok révén igyekeztek az „új' vallást a lakosság mindennapjaiba is beépíteni. Marc R. Fortser azoknak a történészeknek a gondolatát vitte tovább, akik a németországi barokk katolicizmus népi jellegét hangsúlyozták. írásában először bemutatja, hogyan tolódott át 1650 után a katolikus kultúra központja a városi és nemesi központokból a vidékre. Látványos volt a „szakrális táj' megalkotása a katolikus területeken, ami a régi templomok és kápolnák renoválásában, illetve újak alapításában, a kegyhelyek és út menti keresztek számának szaporodásában nyilvánult meg. Meghatározó volt továbbá a körmenetek és a zarándoklatok gyakorlatának újjáéledése. Az emberek rendszeresen látogatták a közeli kegyhelyeket, sőt egyre gyakrabban fordult elő, hogy kisebb-nagyobb közösségek saját kegyhelyet alakítottak ki. írása zárógondolatában Forster úgy véli, ideje lenne, hogy az egyháztörténet kutatói nagyobb teret szenteljenek a vidéki