Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Poór János: Egy abbahagyott vita. A magyar jakobinusokról V/1057
A MAGYAR JAKOBINUSOKRÓL 1087 hallatlan bátorságot, hogy a jól bevezetett hatósági mesével és Szirmay Antal jakobinus történetének a Kazinczy által még elég erélyesen visszautasított, de tényekbe nem bocsátkozó cáfolatában nem részesített beállításával szemben a tiszta és a történeti igazságot egy vádlott [...] egyszerű igazmondása alapján tisztázzák."8 6 Nem tehették, mert akkor kiderült volna, hogy a Martinovics összeesküvés nem volt komoly forradalmi mozgalom. Kiderült volna, hogy a császár és a nádor hidegvérrel labdáztak a legjobb magyarok fejével, és kiderült volna a nádor sötét szerepe. Szimonidesz szerint tehát a polgári történetírás azért hazudta forradalomnak az összeesküvést, hogy a megtorló Habsburgok véres tetteit mentse. Az ezt követő években a hivatalos történetírás jakobinizmus- és Martinovics-képe a végletekig leegyszerűsödött. A korszak történetírása nem talált ki újat, csak összeválogatta a régi portrékból az új, kanonizálandó kép elemeit. Eszerint a jakobinusok egy 1848-on, 1919-en és 1945-ön át, a jelenig ívelő forradalmi eszme korai vértanúi voltak. Martinovics pedig nagy tudású, jövőbe néző forradalmár, akinek súlyos, de elnézhető hibái voltak. így a mérvadó korábbi történetírás helytelenül értékelte a mozgalom jelentőségét és helytelenül ítélte meg Martinovics pályáját. Az új és „helyes" irányvonaltól az akkoriban megjelent művek nem igen térhettek el. Komoly eltérésnek számított, és az is volt, ha a szerzők nem hangsúlyozták túl a kötelező elemeket. Az 1950-es évek jellegzetes (a kutatásnak irányt szabni akaró) írása volt Kató István tanulmánya, az Első köztársasági mozgalmunk a magyar történetírásban címmel.8 7 A szerző jól ismerte Martinovics és a jakobinus mozgalom szakirodalmát, de nem elégedett meg annak összefoglalásával, hanem a helyes és helytelen, haladó és reakciós, marxista és polgári minősítések mentén rendet is teremtett benne. A mozgalom szakirodalmát három irányra bontotta: 1) A 19. század demokratikus politikusainak és történészeinek írásai, 2) A 20. század liberálisai, 3) A 19. és 20. század feudális és burzsoá reakciósai. Nem meglepő, hogy főként a harmadik irányzattal voltak problémái, amelynek képviselői ráadásul — mint említette — nagy levéltári apparátussal dolgoztak, amellyel a 19. és a 20. század más felfogású történetírói tehetetlenül álltak szemben. A jobban kedvelt liberálisoknak is sok volt természetesen a hibájuk. Az például, hogy II. Józsefet és II. Lipótot demokratának, sőt forradalmárnak tartották („Habsburg-legenda"), miközben szerinte II. József hatása Magyarországra túlnyomórészt romboló és reakciós volt. Az is hibájuk volt a liberálisoknak, hogy mentegették Martinovics gyengeségeit stb. Magától értetődik, hogy a korszak „helyes" értékelésének kidolgozása a történelmi materializmus módszerével felfegyverzett, új magyar történetírás feladata lesz, írta legalábbis befejezésül, miután néhány oldalon figyelemre méltóan összefoglalta, miközben — a korszak forrásanyagát csupán másodkézből ismerő historiográfus magabiztosságával — kioktatta több mint százötven év magyar történetírását, amit azután a következő 86 Szimonidesz L.: Batsányi ismeretlen vallomása i.m. 131. 87 Kató István-. Első köztársasági mozgalmunk a magyar történetírásban. Századok 83. (1949: 1-4. sz.) 146-159.
