Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
106 GYARMATI GYÖRGY fojtásukkal folytatólagosan rendszerbe kódolva eszkalálódtak: a politikai keszonnyomás alatt nőtt a robbanás-potenciál. Azt vélelmezem, hogy ugyanez okból maradt rejtőzködő, az 1952/52 fordulójára rendszerszintűvé eszkalálódó működésképtelenség. Valós információk nem voltak hozzáférhetők, illetve nyilvánosan pertraktálhatók, a ráutaló jegyekhez vagy közvetlen tapasztaláshoz pedig kizárólag adott szintű és karakterű „ellenség-panelt" volt szabad társítani. Ezt a rendszer sajtója — általában — kettős tükörben tálalta a nagyközönségnek, majdhogynem naponta. Előzetes politikai útmutatás nyomán a felmerülő problémát egyfelől, mint újabb „kártevést" leplezte le, amihez prejudikálva rendelte hozzá a rendszer ellenségeinek gazdag lajstromából a leginkább odaillő személyt (vagy célcsoportot), másfelől elégséges számú skandalum a sajtóban több napon át folyó sulykolását menetrendszerűen követte az adott területre vonatkozóan meghirdetett korrekciós kampány. A következő két-három hétben a sajtó rendre azt adta hírül, hogy a csorba kiköszörültetett, újra megmutatva az ellenségnek acsarkodásuk, gáncsoskodásaik hiábavalóságát, „a népi demokrácia erejét" stb., stb. A különböző kampányok egymás utáni sora — a történtek fonákját megjelenítve — tudósított leginkább arról, hogy éppen mely területen jutott kátyúba a szocializmus szekere.7 4 Ezeknek a fiaskóknak valós kontextusban tárgyalása a korban „ellenséges megnyilvánulásnak", továbbadása „rendszerellenes propagandának" minősült és büntetőeljárást vont maga után. A „semmi sem működik" káoszérzet közepette még célirányos szemfülesség esetén is alig állt rendelkezésre olyan hiteles, nyilvános információ, amiből el lehetett volna kezdeni összerakni a válságpuzzle mozaikképét. Az információhiány közepette óvatos, de a dolgok velejére tapintó ironikus korabeli szójáték próbálta érzékeltetni a szocializmus építésének újabb szakaszba érkezését: „a növekedés nehézségeit felváltotta a nehézségek növekedése." Személyi kultusz, terroruralom, sztálinizmus Az előző részekben kísérletet tettünk arra, hogy az 1952/53 fordulójára előállott, s rendszerválsággal fenyegető magyarországi káoszt Rákosi bizonyításkényszeres vezérkultuszán kívüli összetevőkkel okadatoljuk. Nyitva maradt viszont a — már bemutatott — vezérkultusz, illetve a vele újabban összemosódó személyi kultusz viszonya, az utóbbi történeti kontextusba helyezése. Abból indulok ki, hogy Sztálin regnálását illetően — a magyar politikai közbeszédben pedig Rákosira vonatkozóan — a visszamenőleges minősítésként használt személyi kultusz fogalma 1956-tól kezdődően más tartalmat hordoz, semmint hogy az a vezérkultusz tárgykörével egybevágna. A kifejezés forgalomba került már 1956 előtt, többek között épp a magyar pártvezető részleges félreállításával kapcsolatos dokumentumokban. Ez a személyi kultusz formula azonban — ekkor még — „a személyi vezetés", „a vezérkedés", az immár ildomtalannak ítélt ajnározás szinonimáiként jelennek meg, mint „hiba".75 Csakhogy ezek az anya-74 Gyarmati György. A kampányszocializmus állama. In: A magyar államiság első ezer éve. (Szerk: Font Márta-Kajtár István) PTE. Pécs, 2000. 239-264. 75 A szovjet pártelnökség moszkvai ledorongoló bírálata nyomán tartott központi vezetőségi referátumában „a magam személyes vezetése és vezérkedése", az „önteltséggel és beképzeltséggel tár-
