Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Barta János, ifj.: „Ha Zemplin vármegyét az útas visgálja" (Gazdálkodás és társadalom Zemplén megyében a 18. század végén) (Ism.: Buza János) IV/1048
1048 TÖRTÉNETI IRODALOM Rendkívül figyelemreméltó Lángi Péter Nagyváthy műveinek nyelv- és ortográfia-történeti szempontból végzett elemzése. Tanulmányának értékét külön is emeli az a tény, hogy a Bessenyei György által a magyar nyelvművelés érdekében kimondott igazság, miszerint „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós", Nagyváthy gazdasági szakírói életművének szerves részét képezi. Mindamellett Lángi a morfológiai, nyelvjárási, toldalékolási, idegen nyelvi interferenciával kapcsolatos szóösszetételek stb. rendszerezett felsorolásán túlmenően leszögezi, hogy Nagyváthy aligha sorolható a nyelvújítók csoportjához, hiszen a közérthetőség érdekében inkább a népnyelvre igyekezett támaszkodni. Végezetül a kötetet Horváth János Nagyváthy csurgói tevékenységével kapcsolatos írása zárja. A szerző számos érdekes idézettel szolgál a Csurgón létrehozott gimnázium történetével kapcsolatban, munkájának értékét viszont jelentősen csökkenti az a tény, hogy forrásainak helyét nem adja meg. Összegezésképpen megállapíthatjuk, hogy a tanulmánykötetben szereplő írások feltétlenül gazdagítják Nagyváthy János életművével kapcsolatos eddigi ismeretanyagunkat. A korszakkal foglalkozó kutató azonban hiányérzetének is kénytelen hangot adni, mivel a Nagyváthy életmű nem elhanyagolható részét képező röpiratokról nem található elemzés a kötetben. Ugyanígy sajnálatos, hogy a tanulmánykötetben elmaradt a hivatkozások, illetve a felhasznált szakirodalom egységes rendszerbe való foglalása. Kurucz György Ifj. Barta János „HA ZEMPLIN VÁRMEGYÉT AZ XJTAS VISGÁLJA ..." (Gazdálkodás és társadalom Zemplén megyében a 18. század végén) Debreceni Egyetem Történeti Intézete, Debrecen, 2009. 408 o. A történeti Zemplén megye a Tisza és a Sajó közéből induló Szerencsi kerülettől a ma már szinte ismeretlen „Görginyei kerület"-tel záródóan a lengyel határig terjedt. A „Görginyei" kerületből idővel „Mezőlaborci járás" lett, de a közigazgatási módosítás nem változtathatta meg a — hosszan elnyúló, délről északra húzódó — megye ellentétekben bővelkedő gazdaságföldrajzi adottságait. A „Tokaji" és a szomszédos „Pataki kerületben" szüretelték annak a szőlőnek a zömét, amelyből a „királyok bora" lett, északon pedig — Kazinczy szavait idézve — „zabbal és korompéllyal" élt a föld népe. Ifj. Barta János — a Debreceni Egyetem Történeti Intézetének professzora — tekintélyes méretű, szempontokban gazdag, kitűnő monográfiával gyarapította Zemplén megye egyébként is terjedelmes történeti irodalmát. Olyan kötettel ajándékozta meg a szűkebb szakma művelőit és a megye múltja iránt érdeklődő olvasók szélesebb táborát, amelyiket teljes joggal nevezhetünk alapműnek. A könyv korfestően zamatos címét az alcím helyezi el a múltban, Zemplén megye gazdaság- és társadalomtörténetének minden korábbinál alaposabb elemzését nyújtja úgy, hogy csak a 18. század végének korrajzát ígéri, visszapillantásai és kitekintései révén azonban időben is többet ad annál, amire a címből következtethetünk. Ifj. Barta János levéltári források garmadáját böngészte át, haszonnal forgatta a megelőző történeti munkákat, az utókorra hagyományozott „megyeleírásokat," s kikérte azoknak a kollégáinak — Orosz István akadémikusnak és Takács Péter egyetemi tanárnak — a véleményét is, akik korábban vallatták Zemplén forrásait. A megye földjének, mint a megélhetés forrásának bő félszáz oldalnyi hely jutott; a szántóföldeken kívül a „lappangó" szántók, az ún. maradványföldek, irtások a gazdálkodás fontos kiegészítői voltak. A szántókat minőségük szerint osztályokba sorolták, a „Szerencsi" és a „Tokaji" kerületben csak I. osztályú szántók voltak, a „Terebesi" kerület szántóinak 77%-a szintén I. osztályú minősítést kapott. A 15 kerület közül a legsilányabbaknak a „Görginyei", a „Szinnai" és a „Papini" kerületek szántóit minősítették, az utóbbiban a szántók 98%-a III. és IV osztályú volt. Zemplén megyében az állattartásáról viszonylag kevés adat maradt fenn, a szőlőművelés azonban a távoli — tőkékkel alig, vagy nem rendelkező — kerületek lakóinak is megélhetést nyújtott, sokan jártak napszámba a tavaszi munkák kezdetétől a szüret végéig. Mivel urasági szőlők is voltak a Hegyalján, a jobbágyság egy része robotolt — azaz ingyen munkát végzett — a földesúri szőlőkben.
