Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Barta János, ifj.: „Ha Zemplin vármegyét az útas visgálja" (Gazdálkodás és társadalom Zemplén megyében a 18. század végén) (Ism.: Buza János) IV/1048
TÖRTÉNETI IRODALOM 1049 A népesség túlnyomó többsége jobbágy-paraszti sorú volt. Jobbágyok és zsellérek között azonban igen nagy különbségekre mutatott rá a szerző. Nemcsak a telki állomány mértékében voltak különbségek, hiszen az 1/8 telekkel rendelkezők még jobbágyoknak számítottak, hanem abban is, hogy a paraszti népesség ún. „örökös jobbágy" volt-e, vagy rendelkezett a szabad költözködés jogával. A megye délebbi részének népessége — részben az árutermelés fejlettebb voltából, részben a török kiűzését követő betelepítésekből eredően — szabad menetelű volt, azaz kedvezőbb jogállással rendelkezett északabbra lakó sorstársainál. Ismeretes azonban, hogy II. József jobbágyrendelete valamennyi jobbágy és zsellér számára biztosította költözési szabadságot. Az országos képhez hasonlóan a XVIII. század végére felgyorsult a zselléresedés folyamata, azonban számos példa van arra, hogy minden zsellért nem lehet a nincstelenek közé sorolni, pl. egyesek irtásföldek, és ún. pusztatelkek művelésével biztosíthatták megélhetésüket. A Mária Terézia nevével fémjelzett úrbérrendezési kérdésekre adott válaszokból kitűnt az is, hogy a jobbágy-paraszti népesség egy része a fuvarozásból — pl. só- és borszállításból — tett szert mellékjövedelemre. A közhiedelemmel ellentétben nincstelenek nemcsak a pórnép, hanem a nemesség soraiban is voltak. A durván leegyszerűsítő „gazdag magyar nemes - szegény nemzetiségi jobbágy" ellentéte nyomán megrajzolt képpel szemben országosan a nemesek túlnyomó többségének, mintegy 85%nak nem voltak úrbéres javai, azaz nem folytathattak kizsákmányoló tevékenységet. Ifj. Barta János a birtokos nemesség rétegződését felettébb árnyaltan tárja az olvasók elé; az 1754/55. évi összeírás szerint Zemplén megye nemességének — kerekítve 60%-a — azaz 3/5 része vagyontalan volt, köztük olyan nincstelenek is akadtak, akik a zsellérek nyomorúságos szintjén éltek. 12 kerület adatai nyomán minden hatodik zempléni nemes jobbágytelken élt, tehát ő tartozott szolgálattal a telek tulajdonosának. Három adatfelvétel, illetve összeírás — az 1767. évi úrbéri rendelet, majd a II. József kori kataszteri felmérés, végül az 1800-ban készült jövedelem-összeírás — nyomán a Csáky, az Aspremont, az Almássy, a Barkóczy, a Szirmay és a Trautson család állt a legtehetősebb birtokosok élén. A nagy vagyonnal rendelkezők egy része az arisztokrácia soraiba tartozott, rangban a Trautson hercegeket illette meg az első hely. Megyei szinten a birtokos nemesség bevételei az alábbiakból származtak: több mint 2/5 rész (kerekítve 44%) a jobbágyterhekből; mintegy negyednyi (kerekítve 26%) az ún. kisebb királyi haszonvételekből (az urasági kocsmából, malomból, mészárszékből, stb), a majorsági földből 16%, illetve a szőlőkből 14%. A természetes személyeken kívül jogi személyeknek is voltak földjeik, szőleik Zemplén megyében; a kamarai — kincstári — birtokok mellett a premontrei és a pálos konvent volt nagyobb birtokos, de az egri, illetve a szepesi — püspökségek és káptalanok — ugyancsak birtokosok voltak a megyében. A Trautson család kihalása után jelentékeny mértékben növekedett a kamarai birtokok területe. Szőlőbirtokokra távoli városok — pl. Kassa, Késmárk, Igló, Lőcse és Eperjes — polgárai ugyancsak igyekeztek szert tenni. Nevezetes birtok-együttesekkel (Rákóczi-Aspremont birtokokkal, illetve a homonnai uradalommal), a megyei tisztikarral szintén megismertet a szerző; a köznemesi családok közül a „Kossuthokat" és a „Kazinczyakat" mutatja be. Tanulságos a regionális és a nemzetiségi kitekintés, sajátos színt ad a kötetnek az ugyancsak hasznos „Öröm és bánat a 18. századi Zemplénben" c. fejezet. Ifj. Barta János Zemplén-kötetében 132 (!) gondosan szerkesztett táblázatra, 25 könnyen áttekinthető térképre lel az olvasó. A helységnévtáron kívül a hajdani mértékekről és pénzekről, továbbá a forrásokról és a szakirodalomról ugyancsak kellő tájékoztatást kapunk. A gazdaság- és társadalomtörténeti szakmonográfiák nyelve gyakran igen száraz, a pontosságra való törekvés az olvasmányosság rovására megy; szerencsére jelen kötetre ez távolról sem áll. Az igen gondos munka gördülékeny nyelvezettel párosult és az óhatatlanul előforduló sajtóhibák is igen ritka jelenségnek számítanak. Csalódást kelt viszont az idegen nyelvű összefoglalók hiánya! - nem tévedés a többes szám! Ifj. Barta János műve egy világnyelvű és egy szlovák nyelvű összefoglalót mindenképpen megérdemelt volna. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a szerző, aki magyar és szlovák felmenői emlékének ajánlja a kötetet, maradéktalanul egyetért. Buza János
